Az EKB elnöke augusztus elején jelentette be, hogy a közös európai jegybank új kötvényvásárlási programot indít azzal a céllal, hogy a periféria országaiban elviselhető szintre mérsékelje az állampapír-piaci hozamokat. A piacok kitörő lelkesedéssel fogadták a bejelentést, a részletek azonban csak jövő héten – a szeptember 6-i ülést követően – válnak ismertté, és mint tudjuk, az ördög mindig a részletekben rejlik.
Komoly pozitívum, hogy az EKB újabb tabut dönt le azzal, hogy elindult a végső hitelnyújtó szerepkör irányába az állampapírpiacon is, hiszen az euróövezet krízise mögötti okok közül az egyik nagyon fontos tényező az, hogy a közös pénzt használó blokkban az állampapírpiacokon nincs úgynevezett „végső mentsvár”. Az európai mentőalapok erőforrásai korlátosak, így hasonlóan ahhoz a jegybankéhoz, amely meghatározott összegű devizatartalékkal próbálja fizetőeszközének árfolyamát védeni, az ESM piaci beavatkozása is kudarcra van ítélve. Korlátlan erőforrásai csak az EKB-nak vannak.
Azt azonban Draghi elnök már augusztusban egyértelművé tette: nincs ingyenebéd. Az EKB csak akkor avatkozik be, ha az országok teljesítenek bizonyos előfeltételeket. Nevezetesen hivatalosan kérik a segítséget, illetve ezzel egyidejűleg aktiválják az európai mentőalapokat is (EFSF/ESM). Gyakorlatilag így próbálják elkerülni a tavalyi „Berlusconi-malőrt”, hiszen így csak azok az országok élvezhetik az EKB támogatását, amelyek elkötelezik magukat a reformok mellett, és végrehajtják azokat.
Hasonló oka lehet annak, hogy – például a Feddel ellentétben – az EKB hangsúlyozottan a görbe rövid oldalán kíván beavatkozni, és a kiszivárgott hírek szerint meghatározott (de nem publikus) hozamszinteket/sávokat céloz meg.
Rövid távon így biztosítja, hogy a válság sújtotta országok elfogadható hozamszintek mellett tudják finanszírozni adósságukat. A hosszú hozamok viszont a gazdaságok tényleges teljesítményét és megítélését tükrözik majd. Ennek eredményeként, illetve a növekvő refinanszírozási kockázatok (gyakrabban kell megújítani a lejáró államadósságot) miatt a kormányok rá lesznek kényszerítve a fegyelemre.
Papíron tökéletes a terv, azonban rengeteg a megválaszolásra váró kérdés. Mi történik, ha egy ország nem tud megállapodni a mentőalapokkal? Hagyja az EKB csődbe menni, vagy megszegi a saját szabályait? Mi történik, ha a német alkotmánybíróság nemet mond az ESM-re? Hogyan kezeli az EKB a szenioritás problémáját? Ha a piac tudja, hogy a görbe rövid oldalán van egy biztos vevő, ki fog hosszú papírokat vásárolni?
A kérdéseket még hosszan sorolhatnánk, de talán ennyiből is világos: azok, akik abban bíznak, hogy szeptember 6-án egy csapásra megoldódik a válság, csalódni fognak. A rosszabb hír azonban az, hogy a krízist akkor sem felejthetjük el, ha minden nyitott kérdésre megszületik a megfelelő és hatékony válasz.
Az EKB ugyanis önmagában nem tudja, és nem is feladata megoldani a válságot. A közös európai jegybank annyit tehet, hogy időt nyer Európa számára. Időt egyrészt arra, hogy a válságban lévő országok végrehajtsák a szükséges strukturális átalakításokat és időt arra, hogy Európa befejezze a félbehagyott projektet: gyors és komoly lépéseket tegyen a fiskális, a banki (optimális esetben pedig a politikai) unió irányába. Hosszabb távon az euró csak így maradhat életképes.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.