A gödör fenekén - nagyon kellene az IMF-megállapodás

Széles körben elterjedt nézet, hogy elhúzódó recessziós időszakokban az igazi kérdés az, hogy mikor érjük el a gödör fenekét. Ha ugyanis már nagy biztonsággal tudjuk, hogy mikorra tehető a mélypont, akkor a gazdaság szereplőinek viselkedésében fordulat áll be. Ekkor a korábbi borúlátást váltó optimista várakozásokból a fogyasztás, illetve a beruházások növekedése következik, és így végre megindul a várt felívelés.

A növekedési fordulathoz tehát alapvetően két feltételnek kell teljesülnie. Egyrészt meg kell szüntetni azokat a pénzügyi korlátokat, amelyek technikai értelemben gátolják a kilábalást: rendezni kell például a fejlesztési lehetőségeket gúzsba kötő adósságterhek problémáját. Másrészt el kell hitetni a gazdasági szereplőkkel, hogy ezentúl kedvező, biztonságos és kiszámítható üzleti környezetben működhetnek – nem kell például olyan váratlan kormányzati válságkezelő lépésekkel számolni, amelyek a csekély vállalkozói nyereségeket veszteségbe fordítják vagy éppen a lakosság óvatos vásárlásbővítési terveit húzzák keresztül. Nem könnyű persze a válságmenedzselő kormányzatok helyzete, több okból sem.

A válságos időszakok felszínre hozhatnak különféle csontvázakat – korábban jól működőnek hitt cégekről, ágazatokról, gazdasági területekről, sőt országokról derülhet ki, hogy önmaguktól képtelenek a kilábalásra, azaz külső pénzügyi segítségre szorulnak. Időről időre a globális gazdasági környezet is tartogathat kellemetlen meglepetéseket, ami rendre csökkenti a nemzetközi pénz- és tőkepiacok kockázati étvágyát – éppen a válság sújtotta térségek kilábalását nehezítve ezzel. Ráadásul gyakran igen szűk mezsgyén kell manőverezniük a gazdaságpolitikusoknak: úgy kezelni a pénzügyi bajokat, hogy eközben a gazdasági szereplők bizalma, így a hosszabb távú fejlődés esélye ne szenvedjen kárt.

A mai nehéz helyzetben a magyar kormányzat válságkezelő lépései sajnálatosan egyoldalúak. Nem vitatható a gazdaságpolitika törekvése az eladósodottság a leküzdésére. Az a felismerés is tetten érhető, hogy az adósság ma már messze nem kizárólag a központi kormányzat problémája – jól indokolható tehát az állami szerepvállalás a települési önkormányzatok és a lakosság adósság-menedzselésében. A várakozások alakulását viszont ignorálja a kormányzat: gazdaságpolitikai lépéseinél nincs igazán tekintettel arra, hogy milyen rombolást okoz a gazdasági szereplők bizalmában, különösen, ha spekulatívnak minősített tevékenységekről van szó.

Az ilyen gazdaságpolitikai attitűd akár viszonylag eredményes is lehetett nagy, zárt gazdaságokban, de azokban is inkább csak az elmúlt évtizedek felgyorsult globalizációja előtti időszakban. Különösen káros következményei lehetnek viszont az eladósodott, tőkeszegény és szélsőségesen nyitott gazdaságokban, amelyek kereskedelmi, pénzügyi és munkaerőpiaci értelemben is kiszolgáltatottak a külső megítélésnek. Meglehet, igaza van a kormányzatnak abban, hogy jövőre technikai értelemben a valutaalap kölcsöne nélkül is menedzselhető a magyar állam finanszírozási igénye.

Mégis nagyon kellene az IMF-megállapodás, elsősorban bizalmi hatásai miatt: a régóta húzódó egyezmény megszületése nyugtatóan hatna a jogbiztonság miatt aggódó gazdasági szereplőkre. Ellenkező esetben könnyen kiderülhet, hogy az elmaradó befektetések, a leépülő hitelezés és az elvándorló képzett munkaerő miatt a gödör mélyebb, mint korábban gondoltuk. Mindenesetre a harmadik negyedév előzetes adatai azt jelzik, hogy egyelőre folytatódik a recesszió. Pedig nagyon szeretnénk már azt hinni, hogy végre túl vagyunk a mélyponton.