A nagy visszavétel

Hanem aztán, most mit kezdünk velük? A rendszerváltás utáni döntéshozók azzal magyarázták a privatizáció szükségességét, hogy az állam nem jó gazda, lám, milyen rosszul sáfárkodott a nép vagyonával 40 évig. De majd a magántulajdon és a verseny megold mindent, a szolgáltatások díjai és a termékek árai pedig csökkenni fognak.

Most főként azt halljuk, hogy nem vált be a külföldi tulajdonlás, a cégek új gazdái elszabotálják a fejlesztéseket, üzleti érdekeik pedig messze nem esnek egybe a nemzet érdekével. A profitot bezzeg kiviszik vagy eltüntetik, az áraik pedig magasak. Stratégiai eszközöknek amúgy is állami kézben a helyük.

Nyilván mindkét okoskodás szélsőséges, nagyon sok ellenpélda hozható ellenük. Ám épp az ellenpéldák intenek óvatosságra. Kizárólag valamilyen magasabb szempontot követve – gazdasági elméletekre, az ország valós vagy vélt érdekeire, esetleg stratégiai megfontolásokra hivatkozva – nem szerencsés hozzányúlni jól működő rendszerekhez, ahogyan kiállni sem a meglévő vagy bevezetendő konstrukciók mellett. Most sem szerencsés elvi vagy érzelmi megfontolásból ujjongani, vagy éppen keseregni a nagy visszavétel-sorozaton. Viszont szigorúan mérlegre kell tenni a már lezárt ügyleteket: megérte-e közpénzből „kiszabadítani” a Molt, ad-e az állam kellő hátszelet a Rába és a pécsi vízmű felvirágoztatásához? És nemsokára azt is megkérdezhetjük: olcsó lett-e a gáz?