Egy kormányálló történet

A magyar gazdaság fejlődésének egyik akadálya, hogy az egymást váltó kormányok nem továbbvinni akarják az elődök örökségét, hanem lerombolni, bebizonyítani, hogy az milyen rossz volt. Még akkor is, ha akadt benne ráció. Bokros Lajos még a Horn-kormány pénzügyminisztereként akart háromezer forintos tandíj-hozzájárulást bevezetni. Micsoda felzúdulás fogadta! Diáktüntetés, ellenzéki tiltakozás, válogatott szidalmak tömkelege.

A kormány meghátrált, az ellenzék ünnepelt. Bokros javaslata nem volt „kormányálló”, a saját kormánya is kihátrált mögüle. Most nagyjából ugyanaz az ellenzék kormányoz, még kevesebb pénz van a kasszában, ezért sokkal drasztikusabb lépés következett: több százezer forintos nem tandíjnak nevezett költségtérítés szakadt a diákok jó részének a nyakába. Hirtelen, előkészítés nélkül. Ha már Bokros alatt bevezették volna a kismértékű tandíj-hozzájárulást, talán a mostani válság időszakára kiforrott volna egy kezelhető, átlátható rendszer, amely a hitel lehetőségét felkínálva nem riasztaná el a továbbtanulástól a szegényebb gyerekeket. Jó esély van arra, hogy az újabb kormány úgy szünteti meg ezt a rendszert, ahogy van. Pedig valami ésszerűség talán ebben is lehet.

Vagy vegyük a 300 forintos vizitdíj esetét. A kezdeti döcögés után kiderült, racionális, szabályozó szerepe lehet, ráadásul a kórházak pénzhiányán is enyhíteni tudott. A rászorulók visszakapták a befizetett díjat, a szükséges szociális érzékenység is működött. Mégis „nehéztüzérséggel” rontott neki az ellenzék, népszavazással söpörtette el az útból. Leállt az egészségügyi reform is. Most ugyanaz az ellenzék kormányon szinte bénultan bámulja, hogy egészségügyi dolgozók százai, talán ezrei hagyják itt az országot kilátástalan anyagi helyzetük miatt. Jó, egy-két csoportnak –gyermekorvosoknak, rezidenseknek – kínáltak valamit, de ez a szakma egészének gondját nem oldotta meg.

A háromszáz forintos rendszerrel fokozatosan eljuthattunk volna oda, hogy felfogjuk, az egészségnek ára van, fizetni kell a kötelező járulékon felül is.„Csak egészség legyen” – mondják az öregek, például az aktuális születésnapi jókívánságnál. Tehát tudják, tudjuk, hogy ez a legnagyobb érték, s mégis sajnáljuk rá a pénzt. Amikor meg már nem sajnálnánk, nincs miből fizetni. Ma már háromszáz forintok sincsenek, kórházak tucatjainak működése hajszálon múlik, mert nincs orvos, személyzet, eszköz. Megérte?

Vég nélkül sorolhatók a hasonló esetek. A lényeg mindig ugyanaz: bizalmatlanság, a „majd mi megmutatjuk, hogyan kell jól csinálni” gőgjéből adódóan az előd munkájának lekezelése, a korábbi programok azonnali megszüntetése. Így létezünk már jó húsz éve. Amit az egyik kormány felépít, a következő lerombolja, s máshová valami hasonlót épít. Új alapokra.

Ez a gondolkodás most is velünk van. Éppen ezért valóban nagy szó, ha egy program, egy pénzügyi „hungarikum” tíz évet úgy megélt, hogy az egymást váltó kormányok nem szüntették meg, nem akarták gyökeresen megváltoztatni, békén hagyták. A vezérigazgató arról nem beszélt, kellett-e a sikerért lobbizni, politikai manővereket bevetni. Végül is mindegy. A történet azonban tanulságos. Nem lehet négyévente mindent elölről kezdeni. Illetve lehet, de akkor csak lemaradás lehet a történet vége. Ám hogy jó szívvel vigye tovább az utód az előd munkáját, valamennyire figyelembe kell venni véleményét. Na ez az, ami itt és most nem megy. Az eredmény önmagáért beszél. A gazdaságban is, a társadalomban is. Harcolni, gyűlölködni, leszólni tudunk. Együttműködni, tolerálni, elismerni nem. Beteg lett a lelkünk, a gondolkodásunk. Így akarunk túljutni a válságon. Sikerülhet?