Fenntarthatóak-e hazánkban a labdarúgó-akadémiák?

A magyar labdarúgás napjainkban mintha felfelé ívelne. Ez igaz mind az első osztályú klubok teljesítményére, mind az utánpótlás rendszerének átszervezésére. Az Egyesült Királyságban a magyar módszerekhez hasonlóan mozdultak el a mélypontról. Erőteljes állami szubvenciókkal az addig sanyarú állapotban lévő stadionok helyére újakat építettek, a klubok így a megnövekedett nézőszám miatt többletbevételekhez jutottak, amivel sikerült megalapozni az angol csapatok pénzügyi stabilitását. Az utánpótlás-nevelés rendszerét az akadémiai rendszerek kialakításával fejlesztették. Így történt ez Csehországban, Svédországban, Belgiumban és Olaszországban is, Franciaországban pedig régiós szintű utánpótlás-központokat hoztak létre.

Magyarországon is hasonló a helyzet. A társaságiadó-kedvezmény által biztosított pénzügyi forrásokból infrastrukturális fejlesztéseket hajtanak végre mind a kluboknál, mind a labdarúgó akadémiákon. Az akadémiáknak juttatott közvetlen támogatásoknak köszönhetően egyre több klub nyitja meg saját intézményét, amelyben évi 2-3 játékos kinevelésével és értékesítésével biztosítani tudják a működés pénzügyi alapjait. A friss magyar rendszer ugyanakkor máris nagyjából 10 éves lemaradást mutat a külföldiekkel szemben, ami leginkább szakmai kérdésekben nyilvánul meg (edzések száma stb.).

Az akadémiákat működtető alapítványok a közérdekű funkciók mellett – ha közvetve is, de – üzleti célokkal is rendelkeznek. Ha egy külföldi klub egy jelentős összegért megvásárol egy ifjú akadémistát, akkor a játékos a tranzakció előtt számvitelileg átkerül az akadémia mögött álló profi klubhoz, majd értékesítik játékjogát. Ezzel az aktussal a klub profitot termel, ami etikai aggályokat vet fel. Az akadémia által termelt érték piaci értékesítése ugyanis ellentétes az EU sporttámogatási irányelvével, amely tiltja, hogy a nonprofit szervezetek mellett profi egyesületeket is államilag támogassanak.

Kifogásolható az is, hogy miért öt akadémiát emeltek ki az állami támogatások szempontjából (Agárd, Felcsút, Győr, Kispest, Szombathely). A többi akadémiának alig van lehetősége megerősödni, ha pedig mégis fel szeretnének zárkózni, ahhoz jelentős magántőkére van szükségük. Az is érzékelhető, hogy elit akadémiák csak a dunántúli és a budapesti régióban vannak. Az akadémiák, csakúgy, mint az öt látványsportág legfőbb csapatai – a vízilabdát leszámítva – nagy többségben budapesti és nyugat-magyarországi érdekeltségűek. Dénes Ferenc szerint ez azzal magyarázható, hogy a gazdaságilag erősebb régiók nagyobb eséllyel képesek eltartani egy versenyképes klubot (akadémiát), de ezzel egy időben a társaságiadó-kedvezménnyel a keleti régiók lehetőséget kaptak a felzárkózásra.

Jó kiindulópontnak mondható, hogy a TAO kedvezményből megvalósítani szándékozott, 500 millió forintnál nagyobb beruházásokhoz kormányzati jóváhagyás szükséges. Ez érthető, hiszen az állam szeretne tisztában lenni azzal, mire is fordítják a közpénzt, és a kiáramló mennyiséget is szabályozni tudják. Visszaélések esetén a törvény súlyos büntetéseket helyez kilátásba, de az ellenőrizhetőség jegyében fontos lenne, hogy csak olyan sportegyesületek vehessék igénybe a támogatást, amelyek ekho alapján fizetik a sportolókat, és amelyek szakmai fejlesztéseket (minőségi edzők stb.) is végrehajtanak.

Véleményem szerint stratégiai hiba, hogy ezekbe az intézményekbe nem 6-7 éves koruktól kerülnek be a gyerekek, hanem csak 14-15 évesen, holott a tehetség már 10 éves korban megnyilvánul, a technikai tudás pedig nagyjából 12 éves korig fejleszthető. Nyugat-Európában – mint azt a közelmúltban az FC Barcelona akadémiájára szerződő 10 éves magyar fiú esete is mutatja – már jóval korábban bekerül a focizni szerető gyermeksereg, amelyről az idő során természetesen lemorzsolódnak a kevésbé tehetségesek.

Pénzügyi oldalról nézve ez egy „soha meg nem térülő vállalkozás”. Természetesen megvan a lehetőség évi 2-3 tehetséges fiatal külföldre értékesítésére, de nincs minden korosztályban egy-egy újabb Gulácsi Péter vagy Németh Krisztián. Előfordulhat persze az is, hogy egy évfolyamról akár 5-7, sőt 10 tehetség is külföldre igazol. Az akadémiák működtetéséből sokat lehet nyerni, de bizonytalanság igen magas. Alig akad intézmény, amely – részben legalább – a jövőben realizálható profit érdekében működteti az akadémiát. Mindenesetre tény, hogy az állami szubvenció nagyon sokat jelent az intézményeknél – kivéve a Sándor Károly Akadémiát, amely még az előtt jött létre, hogy az állam „felfedezte” ezt az iparágat.

A kérdésre, hogy működtethetőek rentábilisan e hazánkban ezek az akadémiák, igazán csak a jövő adhat választ. Amíg az állam erőteljesen fogja az öt legnagyobb akadémia kezét, torzítja a versenyt. Az akadémiák és a tágabb értelemben vett labdarúgás jelenleg konjunktúráját éli, de a szélirány megváltozhat. Ez pedig igen hátrányosan érintheti a jelenleg az állami támogatásoktól kissé „elkényelmesedett” akadémiákat. Az ismert mondás szerint: „a sok pénz sokszor rossz megoldásokat szül”. Pedig az is bizonyos, hogy a közeljövőben a magyar labdarúgásnak nem sok ennyire kedvező lehetősége lesz a kitörésre.