Túl erős a verseny a pénzügyi szektorban?

Válság után nem szokatlanok a verseny korlátozását célzó felhívások. A Nagy Válság idején a helyreállítással megbízott amerikai kormányügynökség vezetője kijelentette, hogy „a munkáltatókat a gyilkos verseny doktrínája, és a farkastörvények világa” késztette a dolgozók elbocsátására. Azt javasolta, hogy a fogyasztókon realizált nyereséget osszák meg a munkáltatók és a dolgozók között.

A verseny pusztító hatásai miatt olyanok is aggodalmukat fejezték ki, akik nincsenek meggyőzve arról, hogy kormányok diktátumaival helyettesíteni lehet a piacok működését, vagy akik szerint az eredendő jóra késztetés erősebb motiváció, mint a jutalmazás és a büntetés. Különösen éles a vita abban a kérdésben, hogy a versenynek milyen hatása van az innovációs kényszerre.

A jeles osztrák közgazdász, Joseph Schumpeter szerint az emberiség előrehaladását az innováció sokkal inkább segíti, mint a cégek közötti egyszerű árverseny. Fiatal korában úgy vélte, hogy a monopóliumok megfojtják az innovációt. Kissé leegyszerűsítve: a monopolista nem akarja az innováció miatt kockáztatni a megszerzett pozíciójából származó profitot. Ha viszont az ágazat nyitott a kívülről belépők fogadására, akkor az utóbbiak úgy érezhetik, hogy kevés a veszíteni valójuk, miközben mindent megnyerhetnek. Azokban az iparágakban, ahol a verseny különösen erős, csak a paranoid megszállottsággal újításra törekvő szereplők tudnak fennmaradni. Idősebb korában viszont már Schumpeter is elismerte, hogy bizonyos fokú monopolhelyzet erősebben ösztönözhet az innovációra, mint a verseny. A magyarázat egyszerű: ha a szabadalmak védelme korlátozottabb lenne, vagy ha a szellemi tulajdont a versenytársak könnyen meg tudnák kerülni, akkor a piacon nagyon szerény lenne a motiváció az úttörő jellegű kutatásra és fejlesztésre. Ezzel egy cég csak rövid távú versenyelőnyhöz jutna, ha viszont csökkentené a kiadásait, és csak mások termékének másolására törekedne, akkor sikeresen túlélné a versenyt, sőt jobban járna. Ennek tudatában pedig senki sem törekedne újításra.

Ha azonban egy vállalat monopolhelyzetet élvez, akkor érdekelt a nyereségességét javító – a munkafolyamatokat is érintő – innovációban, mert biztos lehet abban, hogy ebből nyeresége származik. Egy versenytől védett „unalmas” bank, amely biztos abban, hogy megtartja az ügyfeleit, kész azok érdekében további lépéseket tenni, mert ügyfelei sikereiből neki is haszna származik.

A verseny olyan, mint egy mókuskerék. Aki leáll, kiesik belőle. De aki gyorsabban fut, az sem jut előbbre, célszerű a megfelelő sebességet tartani. A kérdés az, hogy melyik ágazati szerkezet késztet jobban a futásra? A közgazdászok általában úgy válaszolnak, hogy „ez attól függ”.

A legjobb eredmény talán akkor érhető el, ha valaki beszáll a kerékbe, de ha az már túl gyorsan forog, akkor kiugrik belőle. A rendszer kompetitív, akik azonban különösen innovatívak, azok egy ideig szert tudnak tenni bizonyos monopolhelyzetre. Ez az, amit egy erős szabadalmi védelem biztosítani tud. Vannak azonban területek, amelyekben a szabadalmak egyáltalán nem hatásosak – a pénzügyi szolgáltatásoké például ilyen. A verseny ugyanakkor nyilvánvalóan itt is erősíti az innovációt. A pénzügyi szektorban az újítások – Európában és az USA-ban egyaránt – akkor kezdtek megjelenni, amikor a szabályozás szigorúságán az 1980-as években enyhítettek.

A kritikusok úgy vélik: éppen az innováció volt a probléma. Az érvelés szerint a schumpeteri „alkotó rombolás” helyett a bankárok „romboló alkotásba” fogtak, hogy minden lehetséges alkalommal becsapják az ügyfeleiket, miközben a szabályozó hatóságok vizslató tekintete (sőt a cégük felsővezetése) elől a komplexitás fátyla mögé rejtőztek. Paul Volcker korábbi Fed-elnök némi gúnnyal jegyezte meg, hogy az utóbbi idők egyetlen hasznos pénzügyi innovációja a bankjegykiadó automata volt. A rendszer kritikusai ebből kiindulva sürgetik a verseny korlátozását, hogy eltántorítsanak az innovációtól.

A kritikusoknak abban igazuk van, hogy nem minden innováció volt hasznos, amit pénzügyi rendszerben végrehajtottak, sőt némelyik kifejezetten destruktív hatást váltott ki. Összességükben azonban az újítások – például a kamat-swap ügyletek vagy a bóvli-kötvények – roppant kedvező hatással jártak, számos cég ezeknek köszönhetően jött létre és jutott olyan forrásokhoz, amire korábban nem lett volna lehetősége. A 2008-ban kirobbant pénzügyi válságban súlyos negatív szerepet játszó jelzáloglevelek is segítettek abban, hogy több embernek legyen autója vagy lakása. A problémát itt sem az innováció, hanem annak alkalmazása, az ösztönzés jelentette.

Egy normális iparágban a hozzá nem értő cégek (és azok alkalmazottai) kiszorulnak a piacról. A pénzügyi szektorban a hozzá nem értők nagyobb kockázatot vállalnak, bízva a főnyereményben, miközben a szabályozó hatóságok még védik is őket, mert rendszerszinten túl fontosak ahhoz, hogy bukni engedjék őket.

Ahelyett, hogy feladnánk a versenyt és a bankokat ismét védett monopolpozíciókhoz juttatnánk, jobban szolgálhatnánk a közt, ha könnyebbé tennénk a bajba került bankok bezárását. Ahelyett, hogy a bankszakmát ismét unalmassá tennénk, az egészet normál üzletággá kellene alakítani, amelyben a kreativitás is teret kap, de a pusztulás is lehetséges.