A mérlegalkalmazkodás dilemmája

Amikor a szerb Tigar Corporation eladta abroncsgyártó divízióját a francia Michelin-nek, a teljes vételárat új fejlesztésekbe fektette. A projektek talán túlságosan ambiciózusak voltak, de az export gyors növekedésnek indult, Pirotban több mint 2000 új munkahely keletkezett, ahol – más termékek mellett – bakancsokat készítettek európai horgászoknak és New York-i tűzoltóknak. Az expanziót más lehetőség híján nagyrészt rövid lejáratú hitelekből finanszírozták.

Szerbiában és Európa más feltörekvő országaiban sok bank van, amely nagyban támaszkodik az eurózóna-központú anyabankjára. A leánybankok viszont a válság kitörése óta csökkentik kitettségüket a régióban. 2009-2010-ben a Bécsi Kezdeményezés segített elkerülni a rendszerszintű válságot, 2011 második felében azonban a feltörekvő európai bankszektort domináló eurózóna-beli bankok újra nyomás alá kerültek, a kockázatok csökkentése érdekében sok közülük radikálisan megváltoztatta üzleti modelljét.

Az elmúlt 12 hónapban a régió GDP-je 4 százalékának – egyes országok esetében 15 százalékának – megfelelő tőkekivonás ment végbe. A leánybankoknak egyre nagyobb mértékben helyi betétekből, illetve más helyi forrásokból kell hitelezniük. A mérlegalkalmazkodás (hitelforrás-csökkentő finanszírozás-szűkítés) bizonyos mértékű szükségességét nem vitatva a Bécsi Kezdeményezés újabb formája – a Vienna 2.0 – ezt a folyamatot igyekszik megfelelő mederbe terelni. Az intenzív és kaotikus mérlegalkalmazkodás – és az azt követő hitelválság – ugyanis destabilizálhatja a gazdasági és intézményi szempontból egyaránt sérülékeny régiót.

A Tigar számára a mérlegalkalmazkodás azt jelentette, hogy a bankok, amelyek néhány éve még támogatták a fejlesztéseit, most hirtelen megszűntek hitelezni – annak ellenére, hogy a vállalat a felvett kölcsönöket időben törlesztette. A törlesztéséhez azonban a cash-flownak nőnie kell. Hiába működött jó profitrátával, hiába bővültek a piacai, hiába voltak megbízható vevői, a társaság nem kerülheti el a súlyos mérleg-átstrukturálást. A Tigar képes lesz erre – sok ígéretes céggel ellentétben, amely nem áll hozzá hasonló stabil pénzügyi alapokon.

A hitelállomány évekig tartó, féktelen bővítése után nyilvánvalóan szükséges és kívánatos is volt kissé visszavenni, és nem kizárt, hogy a Tigar valóban tovább nyújtózott, mint ameddig a takarója ért. Van azonban néhány, nagyrészt a régiótól független tényező, amely a bankokat az optimálisnál gyorsabb ütemű mérlegalkalmazkodásra készteti. A globális bankrendszer reformját szolgáló Basel III csomag, valamint az Európai Unió tőkemegfelelési irányelvei a határokon átnyúló finanszírozást nem támogatják, sőt, az új szabályozás szigorúan bünteti az új tagországokban, illetve a csatlakozni kívánó államokban működő leánybankok finanszírozását. Sok olyan ország van, amelyben helyi bankgarancia nyújtásához az anyavállalat mérlege nem használható fel.

A hitelezés feltételei eközben nem javulnak. A fedezetek – különösen az ingatlanok – értéke folyamatosan csökken. A hitelminősítéseket a gyenge 2012-es eredmények tovább fogják rontani. Egyre kevesebb cég lesz, amely megfelel az alapvető kockázati feltételeknek. A kormányok ajánlhatnak likviditást, de a bankok ezt nem tudják továbbhitelezni. Egyes feltörekvő európai országok pénzügyi piacára a görögországi fejlemények is negatív hatást gyakorolnak.

Több nyugati pénzügyi csoport fontolgatja, hogy részben vagy teljesen kivonul a régióból – miközben nem látható, hogy helyüket miként lehetne betölteni. A potenciális rendszerszintű válság a mérlegalkalmazkodás felgyorsulásával fenyeget, ami a szóban forgó országokban súlyos következményekkel járhat.

Ezért kell a Bécsi Kezdeményezésnek „erősebb hangon megszólalnia”. Mindent el kell követni ugyanis, hogy ne alakuljanak ki újabb korlátok az európai pénzügyi rendszeren belül. Néhány lépést már sikerült megtenni a helyes irányban. Az Európai Befektetési Bank, a Világbank és az Európa Újjáépítési és Fejlesztési Bank például közös akciótervben egyezett meg, amelynek keretében a következő két évben 30 milliárd eurót ruháznak be, és gazdasági tanácsokkal is szolgálnak, hogy elősegítsék a fenntartható gazdasági növekedést a régióban. Immár a tetteken a sor.

Az Európai Bizottságnak és a többoldalú hitelezőknek segíteniük kell a bankszektorok folyamatban lévő strukturális átalakulását, amelynek a bankfelvásárlások éppúgy részét képezik, mint az életképes exportra termelő cégek mérlegének átstrukturálása. Ennek fejében a magántulajdonban lévő bankoknak vállalniuk kell a kollektív felelősséget a mérlegalkalmazkodás folyamatának „kisimításában” és a rendszerszintű negatív hatások korlátozásában. Ha ezek a feltételek teljesülnek, akkor a feltörekvő európai országokban folyó mérlegalkalmazkodás a régiót fenntartható növekedési pályára is állíthatja.