Az országnak a legnagyobb kárt az oktatási államtitkárság okozta

 Az államilag támogatott helyek megkurtítása csupán a jéghegy csúcsa, a felsőoktatási „reform” egésze, a nemzeti alaptanterv vagy az iskolák „állami átvétele” nagyjából olyan kiforrott koncepció, mint – mondjuk – a 2013-as költségvetés. Nem véletlen a párhuzam. A folyamatokat „kívülről” szemlélő számára az említett államtitkárság és a Nemzetgazdasági Minisztérium módszere kísérteties hasonlóságot mutat.

A szakmai egyeztetések általában elmaradnak, az asztalra „határidőre” letett – azaz feltehetően aznap hajnalban elkészült – tervezetek ezer sebből véreznek, az ötletek „kiforrottságát” utóbb módosítások végtelen sora igazolja. Közös az is, ami talán a legvisszataszítóbb: az újabb és újabb, a szakértelem epszilonnyi töredékét is nélkülöző elképzeléseket rendre „végleges megoldásként” tálalják.

A 0 százalékos diákhitel ötlete (ne kérdezzük, kinek és mikor jutott eszébe) ékes példája a ma divatos módszernek: a költsége legalábbis összemérhető a támogatott helyek számának megkurtításából nyert összeggel, előnyeit pedig – ne legyenek illúzióink – nem a rászorulók, illetve a felsőoktatásból kiszorulók fogják élvezni, hanem azok, akiknek szülei hamarosan 10 százalékos állami támogatással melegíthetik a vizet a családi úszómedencében.

Eközben azokat a szereplőket, akikkel/amelyekkel éppenséggel konzultálni kellett volna, rendre erős „észérvekkel” teszik helyre. Ezek egyik gyöngyszemét tegnap ismertük meg: mit akarnak itt a hallgatói önkormányzatok, amelyek vezetői 10 év alatt sem képesek az egyetemet elvégezni, ráadásul a változások csak azokat érintik, akik most még középiskolások, és lám, ők fel sem emelik a hangjukat.
A szüleik viszont már keresik az interneten a külföldi egyetemek tájékoztatóit.