BÉT logóÁrfolyamok: 15 perccel késleltetett adatok

Belépés csak munkavállalóknak - akik már nem hisznek a tündérmesékben

A foglalkoztatás bővüléséről szóló kormányzati propagandának némileg ellentmondva egyre több honfitársunk vállal külföldön munkát, gyakran egész családok keresik másutt a boldogulást. Bizonyos esetekben – ha például valamelyik szülő elveszíti a munkáját – a fogadó uniós tagállam szociális ellátórendszerét is igénybe vehetik a rászorulók. Az ellátórendszerek hálójában azonban néha nehéz eligazodni.
2012.12.06., csütörtök 05:00

A személyek szabad mozgása a magyar állampolgárok számára a gyakorlatban azt jelenti, hogy mindenki szabadon kereshet és vállalhat munkát az unió valamennyi tagállamában, ehhez nincsen szüksége munkavállalási engedély beszerzésére. Amennyiben egy magyar állampolgár munkát talál egy másik tagállamban, ott ugyanolyan feltételekkel dolgozhat, mint az adott ország állampolgárai. Az uniós polgárok három hónapig engedély nélkül tartózkodhatnak az unió más tagállamaiban (ehhez természetesen személyazonosító igazolvány vagy útlevél szükséges). Három hónapon túli tartózkodás esetén a tagállamok bejelentési kötelezettséget követelhetnek meg.

Tartózkodási vagy letelepedési engedély ekkor sem kell, a bejelentésről az illetékes hatóságok igazolást állítanak ki. Ha sikerült munkát találni – természetesen legálisan, munkaszerződéssel –, akkor az eltartott családtagok is jogosulttá válnak a tartózkodásra. Három hónapot meghaladó tartózkodásra munkavállalás hiányában csak az jogosult, aki elegendő forrással rendelkezik ahhoz, hogy ottléte ne jelentsen indokolatlan terhet az adott ország szociális ellátórendszerének.
Fontos leszögezni: a szociális ellátásra jogosultak és az igénybe vehető ellátások körének meghatározására minden tagállamban továbbra is a nemzeti jogszabályok érvényesek, a társadalombiztosítási rendszerek tagállamonként eltérnek, az Európai Unió ezen a területen „pusztán” koordinációra törekszik.

Az ellátások, támogatások igénylésekor azonban a fogadó állam szervei nem tehetnek különbséget a saját állampolgárai, illetve a közösségi államból érkező munkavállaló között. Az Európai Bíróságon ért véget például az az ügy is, amelyben egy olasz munkavállaló anya magyar állampolgárságú gyermeke Belgiumban pályakezdési támogatást igényelt, kérelmét azonban – arra hivatkozva, hogy nem belga állampolgár – elutasították. A Bíróság viszont úgy ítélte meg, hogy a gyermek – aki az eset idején, 1994-ben még nem volt „uniós állampolgár” – egy közösségi munkavállaló eltartott gyermekeként ugyanúgy jogosult a pályakezdési támogatási támogatásra, mint egy belga állampolgár gyermeke.

A szociális ellátások területén megvalósuló egyenlő bánásmód mindazonáltal csak a munkavállalókra terjed ki. Akik azért mennek egyik tagállamból a másikba, hogy munkát keressenek, azok egyenlő bánásmódra csak a munkához való hozzáférés tekintetében jogosultak. (Ez a szabály a szociális turizmust kívánja megakadályozni.) Aki viszont egyszer megszerezte a közösségi munkavállaló státuszát, azaz legálisan elhelyezkedett egy másik tagállamban, az a szóban forgó államban munkanélküli ellátásra is jogosult lesz, ha valami miatt elveszíti állását.
A fogadó állam szociális ellátórendszereinek szolgáltatásait csak a közösségi munkavállaló eltartott családtagjai vehetik igénybe. Ha például egy magyar állampolgár legálisan munkát vállal Párizsban, akkor csak a vele egy háztartásban élő eltartott gyermeke jogosult a francia szociális ellátórendszer szolgáltatásaira, Dijonban, külön háztartásban élő felnőtt gyermekének viszont már magának kell – legális munkavállalással – megszereznie ezt a jogosultságot.

A tagállamok ellátórendszereinek koordinációját különböző alapelvek segítik. Az átfedés tilalmának elve azt jelenti, hogy egy személy nem kaphat ellátást több helyről ugyanazon jogcímen, eszerint például mindenki csak egy tagállam rendszerétől kaphat munkanélküli segélyt. Az összeszámítás elve alapján a fogadó tagállamnak, ahol az ellátás igénylésére sor kerül, figyelembe kell vennie a más tagállamban megszerzett biztosítási jogviszonyokat is. A táppénz számításánál így a fogadó államnak kötelessége figyelembe venni az állampolgárság szerinti tagállamban szerzett jogviszonyt is.

Az exportálhatóság elve szerint egy adott személy az állampolgárság szerinti országban nem veszíti el egy ellátáshoz való jogát pusztán azért, mert az ellátás igénybevétele alatt másik tagállamba távozik. Eszerint egy anya, aki más tagállamban vállal munkát, nem veszíti el a gyermekgondozási díjra való jogosultságát. A tagállamok ellátórendszereinek koordinálását a rendeleti szintű jogforrások igazgatják. De nagyon sok esetben a jogszabály „kibontása”, apró pénzre váltása az Európai Bíróság esetjogán keresztül történik. A bírósági döntések alapján érzékelhető, hogy az Európai Bíróság az igénybe vehető ellátások és az ellátásra jogosultak körét egyaránt tágítani igyekszik.

Ügyfeleim eseteiből azt a következtetést is levonhattam, hogy sokszor a „régi” tagállamok illetékes szervei sem ismerik az alapvető szabályokat. (Vagy ismerik, csak nem kívánják alkalmazni?) Magyarországon sem jobb a helyzet. Az európai integráció adta előnyök, lehetőségek sokak számára csupán annyit jelentenek, hogy uniós pénzekre lehet pályázni, és hogy minél több forrást le kell hívnia az országnak. Az már más kérdés, hogy miért hagyják el az országot immár gyermekes családok is, esetleg valóban kényszerűségből. Lehet, hogy ők már nem hisznek a tündérmesékben?

A szerző további cikkei

Vélemény cikkek

Továbbiak

Címoldalról ajánljuk

Tovább a címoldalra

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.