Késő bánat

Annyit mindenképp érdemes leszögezni, hogy a felsőoktatás környékén érintett összes felkent és önjelölt szereplő egyetért legalább egyvalamiben: a rendszer reformra szorul.

Így gondolja ezt a kormány és a „megrendelőként” fellépő munkaadói szervezetek, így vannak ezzel a rektorok, a Hallgatói Önkormányzatok, a félhivatalos vagy már-már inkább szabadcsapatnak tekinthető egyéb diákszervezetek és a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete is. A jelek szerint nincs olyan szereplő, aki a változatlanságban érdekelt.

Az átalakítás mikéntjéről persze komoly nézetkülönbségek vannak. Ha nem a kormányfő szavait, hanem a tetteit nézzük, akkor világosan látszik: a költségvetési számok szerint radikálisan csökkennek a működési kiadásokra szánt összegek. Egy radikálisan zsugorodó felsőoktatáshoz természetesen ez is elegendő lehet, ám ezt a többi érintett nem tudja elfogadni. A hallgatók és rektorok joggal mutatnak rá: bármit is állít a kommunikáció, ma diplomásnak lenni még mindig jobb a munkaerőpiacon, mint bármilyen szakmunkásnak.

A szakok és a finanszírozás átalakítása persze így is létkérdés. Szűkös anyagi lehetőségek közt elfogadható, hogy a kevés rendelkezésre álló forrást jobban a munkaerőpiaci igényekhez igazítják. Egy kismértékű, teljesítményhez kötött hallgatói áldozatvállalást is el lehetne talán fogadtatni – egyeztetések, politikai alkuk és gesztusok hosszú sorával, egy progresszív rendszer felállításával. Vagy legalább érdemes erre kísérletet tenni.

Hogy mennyiben van igaza a kormánynak és mennyiben a tüntetőknek vagy a csendesebb formában tiltakozó rektoroknak, az jó kérdés, amin lehet vitatkozni. Annyi biztos, hogy az elmúlt napok tiltakozásait és ellentmondásait valódi egyeztetésekkel el lehetett volna kerülni. Senki nem gondolhatja, hogy a tárgyalások könnyűek lettek volna, de kétségkívül mindenki számára könnyebbek, mint a napok óta tartó tragikomédia.