Meg kell szüntetni a EU-költségvetési vita átpolitizáltságát

Nemrégiben derült ki, hogy az Európai Unió idei költségvetésében 10 milliárd eurós hiány van. Emiatt az EU kevésbé tud szerepet vállalni példéul az olaszországi földrengés áldozatainak megsegítésében, vagy a gazdaság és a foglalkoztatás növekedését célzó intézkedésekben. Az Európai Bizottság felkérte a tagállamokat, hogy pótolják a hiányt, amit azok elutasítottak, a jövő évi költségvetésről szóló tárgyalások emiatt megfeneklettek. Eközben leálltak a tárgyalások a 2014-20-as többéves pénzügyi keretről (TPK) is, mivel kulcsfontosságú – a büdzsé méretére és a ráfordítások elosztására vonatkozó – kérdésekben nem sikerült dűlőre jutni. A döntést jövő év elejére halasztották.

A helyzet rávilágít, mennyire nem egyértelmű az a szerep, amit az EU költségvetése játszik az európai integrációban. Az unió vezetői szerint a büdzsének a növekedést kellene támogatnia, de konkrét lépésekre nemigen került sor. Ez pedig kételyeket ébreszt az Európai Tanács által júniusban elfogadott növekedési paktummal kapcsolatban is. Kétséges, hogy megvan-e a politikai elkötelezettség arra, hogy a strukturális és kohéziós alapok átrendezésével valóban gyorsan mobilizálni lehessen 120 milliárd eurót, és növelni az Európai Beruházási Bank hitelezési kapacitását.

Az európai kormányok megegyeztek, hogy elősegítik az uniós alapok gyorsabb lehívását a válság által leginkább sújtott országokban, azt azonban elutasították, hogy az uniós költségvetésbe befizessék az ehhez szükséges összeget. Ez az ellentmondás jelzi, hogy az uniós költségvetéssel kapcsolatos tárgyalásokat továbbra is a nemzeti érdekek határozzák meg. Amíg nem sikerül bevezetni egy mechanizmust, amely meggyorsítja a lehívást és elválasztja a büdzsét a destruktív átpolitizálástól, addig ezek az alapok nem képesek előmozdítani a növekedést.

A tagállamok nem egyenlő arányban járulnak hozzá az EU költségvetéséhez, vannak köztük nettó befizetők és nettó kedvezményezettek. Az uniós finanszírozású beruházásokban a nettó befizetők pénze végeredményben a kedvezményezettekhez kerül.
Az EU-pénzek tehát, amelyek nem hitelek, hanem tényleges kifizetések, az egyik országból ki-, a másikba pedig beáramlanak. Hiába sikerül hétévente sikerül megegyezni a kiadásokról, ez nem elegendő az éves büdzsé fölötti konfliktusok elkerüléséhez.

Lehetne azonban lépéseket tenni a kialakult politikai patthelyzet feloldása érdekében. A büdzsé lazítása is szóba jöhetne – igaz, egy ilyen lépés ellenállásba ütközhetne, mivel az uniós előírások szerint a költségvetésnek mindig egyensúlyban kell maradnia.
Az uniós költségvetés már fellazult, amikor az Európai Bizottság közvetett költségvetési garanciát adott a tőkeemelésre a pénzügyi piacokon. Az ebből a célból létrehozott alapokat az eurózónán kívüli tagállamok a Középtávú Pénzügyi Támogatás (KPT), a közös pénzt használó országok pedig az azóta már megszűnt Európai Pénzügyi Stabilitási Mechanizmus keretében használták, de nyújtottak támogatást EU-n kívüli országoknak is. A szóban forgó alapok idei összes kitettsége 70,5 milliárd euró volt. Valamekkora hitel a hétéves TPK-ban is lehetséges – amennyiben nem a középtávú egyensúly nem sérül.

Az EU-büdzsé „lazítása” kiegészíthetné a nemrég felállt Európai Stabilitási Mechanizmust és a KPT-t. Ha egy tagállam finanszírozásért folyamodik, akkor az Európai Bizottságot feljogosítanák arra, hogy a pénzügyi piacon hitelt vegyen fel, az uniós büdzsét használva közvetett garanciaként. A maximális hitel nagyságát az adott ország számára rendelkezésre álló, még le nem hívott strukturális és kohéziós alapok nagysága határozná meg. A tőkét évente, az EU-büdzsén keresztül felszabaduló alapokból fizetnék vissza, a kamatokat pedig az adott ország fizetné, a nemzeti társfinanszírozás keretében.

Ebben a keretben az uniós költségvetési viták nehezebben tévednének politikai mellékvágányra. A nettó befizetők a piaccal, vagyis valódi hitelezőkkel kapcsolódnának össze, a felhasználható összegekhez kötött feltételrendszer pedig erősítené a legitimációt. Végeredményben ez minden uniós tagállamnak előnyös lenne, nem csupán az eurózóna-tagok számára.

A javasolt mechanizmus kiegészíthetné Herman Van Rompuy javaslatát, amely egy kizárólag az eurózóna-tagokat segítő kockázatmegosztó mechanizmus létrehozására irányul. Egy átdolgozott növekedési paktum sokkal hatékonyabban allokálná az európai forrásokat, és rugalmasabbá tenné a gazdag országoktól a szegényebbek felé irányuló tőkeáramlást – amennyiben a pénzt termelő beruházásokra használnák fel. A Van Rompuy-féle büdzsé emellett segítené stabilizálni az eurózónát, amennyiben egy aszimmetrikus sokkhatás miatt ideiglenesen a válság által nem érintett országokból a krízis sújtotta államokba irányuló transzferek válnak szükségessé.

A két eszköz az eurózóna-tagállamokban is kiegészíthetné egymást. A válság nem csupán a tényleges növekedést, de – a beruházások elhalasztása miatt – a növekedési potenciált is visszaveti. A kockázatmegosztó mechanizmus csökkentené a tényleges növekedés válság utáni visszaesését, míg az „azonnali EU-finanszírozás” eszközének segítségével egy ország elkerülheti, hogy alacsonyabb növekedési pályára kerüljön.