Mi a baj a svéd modellel?

A modell, amely a 70-es és a 80-as években működésképtelenné vált, átalakult, és a jelenlegi válságban sikeresnek bizonyult – magyarázta Anders Borg pénzügyminiszter a svéd titokra kíváncsi újságíróknak. A Financial Times által Európa második legjobb pénzügyminiszterének választott politikus kijelentését a makrogazdasági mutatók is alátámasztják: a svéd GDP 2010-ben 6,1 százalékkal nőtt, és visszatért a válság előtti szintre, a bővülés 2011-ben és 2012-ben is folytatódik, és jövőre az Európai Bizottság szerint is új lendületet vehet. Eközben a költségvetés hiánya a GDP 1 százalékát sem érte el (2014-ben már többletet mutathat a mérleg), az államadósság pedig a GDP 35-40 százaléka között mozog.

A munkanélküli segélyezés vagy a rokkantsági nyugdíj rendszere már valóban nem olyan nagyvonalú, mint a 70-es vagy a 80-as években volt, amikor sokan 40 éves koruk előtt is előnyösebbnek láthatták, ha távoznak a munkaerőpiacról. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az állam az állástalanokat magára hagyná: a munkanélküliség első 300 napjában továbbra is jár – 100 naponként csökkenő mértékben – a segély, de a legalapvetőbb szükségleteket később is biztosítja az állam.
A jóléti szolgáltatásokra közel másfélszer annyit költenek jelenleg, mint 30 évvel ezelőtt. Az oktatás és az egészségügy szinte teljes egészében önkormányzati feladatkor. Ehhez a forrást a bő 30 százalékos „alap” személyi jövedelemadó biztosítja, amely teljes egészében az önkormányzatokhoz folyik be. A 290 települési és 20 megyei önkormányzat a GDP mintegy 20 százalékából gazdálkodik, méghozzá úgy, hogy összesített mérlegük évek óta pozitív.

A munkanélküliség természetesen Svédországban is emelkedett – a 90-es évek elején a munkanélküliek aránya 3 százalék körül volt –, de a munkaerőpiac mutatói a Kárpát-medencéből nézve most is irigylésre méltóak: a foglalkoztatottság meghaladja a 74 százalékot, a munkanélküliség viszont kevesebb, mint 8 százalék. A bérek többségét – 90 százalékát – kollektív alkufolyamat eredményeként állapítják meg, amiben a munkavállalók 70 százalékát reprezentáló szakszervezetek játsszák a kulcsszerepet. A szakszervezetek egyes álláshelyekért nem küzdenek, hanem a rendszer egészének eredményességében érdekeltek. Mint a három nagy tömörülés egyikének vezetőjétől hallottuk: a kevéssé hatékonyan működő cégeket éppenséggel ők teszik tönkre, amikor olyan bérek kifizetésére kötelezik őket, amilyeneket képtelenek kigazdálkodni. A népesség öregedése nem olyan súlyos probléma, mint másutt: a nyugdíjba vonuló férfiak átlagéletkora 1999 és 2009 között 61-ről 65 évre emelkedett.

A jelenlegi válság leküzdésében Svédország saját korábbi kríziséből kovácsolt versenyelőnyt. A 90-es években az ingatlanbuborék kidurranását bankválság követte, ami a rendszer egészét fenyegette. Az akkori reformprogram két legfontosabb eleme számunkra is tanulságos lehet; igaz, a jelenlegi magyar gazdaságpolitika az egyiket nem tudja, a másikat pedig nem akarja alkalmazni. Az előbbi a saját deviza nyújtotta rugalmasság: a korona leértékelése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Svédország versenyképessége nőjön – ez nálunk a devizaadósság magas szintje miatt nem járható út. Az utóbbi, hogy a bankrendszer egészséges működését minden eszközzel biztosítani próbálták – mi nem ezt választottuk.

Pedig érdemes lenne fontolóra venni, mi vehető át az északi modellből. A jó tanács ingyen van: Jens Henriksson, a stockholmi tőzsde jelenlegi elnöke, aki korábban a pénzügyminisztériumban és az IMF-nél is dolgozott, néhány éve „Ten lessons about budget consolidation” címmel írt egy ingyen (és legálisan) letölthető könyvecskét. Szívesen olvasnánk róla egy miniszteri recenziót a Heti Válaszban.