Nyugdíj és/vagy fizetés?

Én például a gyorsan változó nyugdíjszabályoknál zavarodtam össze. Nem is olyan régen úgy döntött a parlament, hogy a közszférában az öregségi nyugdíjkorhatár után nem lehet tovább dolgozni. Azonnal kiderült, hogy ez így tarthatatlan, sok helyen már most hiányoznak a szakemberek, egy ilyen döntés betartása nagy kárt okozhat. A klasszikus példa erre az egészségügy, az orvosok esete. Gyorsan jött a megoldás: ők majd felmentést kapnak. Meg persze, felmentést kap az a nagykövet is, aki már régen túlkoros. A minisztereknél pedig szóba sem jött e szabály alkalmazása. Egy nemzetközi bíróság meg azt mondta ki, hogy azonnali hatállyal nem csökkenhet 70 évről 62 évre a bírák munkavégzésének korhatára, időt kell hagyni a felkészülésre. (Az alkotmánybírákra nem vonatkozott ez a módosítás.)

Tehát kialakult egy helyzet: a közszférából a nyugdíjkorhatár elérésekor nyugdíjba vonulnak az emberek. Viszont így eljutunk a másik, nehezen érthető döntéshez, ami hétfő éjszaka született: a közszférában nem lehet egyszerre nyugdíjat is, meg fizetést is kapni. Na már most: ha a közszférából a nyugdíjas kor elérése után úgyis nyugdíjba kell vonulni, akkor kire vonatkozik ez a szabályozás? Az orvosokra biztosan nem, bár ők a felmentés szerint dolgozhatnak idősebb korukig is. Ám azonnal kijelentette a miniszterelnök: ők most is kivételek, de ezúttal nem felmentést kapnak, hanem megemelik olyan magasra a bérüket, hogy ne járjanak rosszul, ha közben a nyugdíjukat megvonják tőlük. (Ha most ezt lehet, akkor miért nem lehet máskor is magasabb a bérük? De ebbe most ne menjünk bele.)

Adódik a következő kérdés: ha valaki végig dolgozta az életét, megvan a nyugdíjjogosultsághoz szükséges ideje, akkor miért vonják el a nyugdíját, ha nem pihenni akar, hanem dolgozni? Talán kényszerből teszi ezt, mert alacsony a nyugdíja, s a korábbi életszínvonal tartásához jól jön a kereset. Talán ebből képezne tartalékot idősebb éveire, amire korábban nem volt fedezete. Egy szó, mint száz: jár neki a nyugdíj. Ha pihen, megkapja. Ha dolgozik, választania kell: vagy a fizetés, vagy a nyugdíj. Sokan hivatkoznak a társadalmi igazságosságra: kétszer ne kapjon valaki a köz kasszájából. Egy népszavazáson valószínűleg nyerő lehetne a parlament „vagy nyugdíj, vagy munkabér” döntése. Még azt is hozzátennék: mit akarnak még az öregek? Ne vegyék el a munkát a fiatalok elől! Ne vegyék el, ebben egyetérthetünk. De elveszik? Ha igen, akkor miért emelik egyre több országban a nyugdíjkorhatárt? Ezzel tovább növelik a fiatalok munkanélküliségét. Persze, tudjuk a miértre választ: az élettartam növekedésével egyre nagyobb teher hárul a nyugdíjkasszákra, amelyek bevétele nem tart lépést a kiadásokkal. Általában az államnak kell fedeznie a hiányt. Válságban ez különösen nehéz. Bonyolult társadalmi, gazdasági kérdésekről van szó.

Térjünk vissza tehát oda, milyen jogon állítja a törvényhozás választás elé azt, aki a nyugdíjkorhatár után is keményen dolgozik? Miért ne kapja meg munkája ellenértéket? Hogy közben nyugdíjat is kap? Ez az elmúlt 30, 40, 45 évnyi munkáért jár, a munkabér meg a mostani munkáért. Az egyik jogosultság a múltban keletkezett, a másik pedig a jelenben jön létre. Nem tűnik jogszerűnek a „vagy-vagy” felvetése.

Kevés a társadalmi igazságosságra hivatkozni. Ez sokszor pillanatnyi hangulat eredménye. Jogilag is rendben kell lenniük a döntéseknek. Vagyis a társadalmi igazságosság érzetének és a jogszerűségnek célszerű találkoznia. Erre törekedni kell. Vitákkal, érvekkel, tényekkel, nyilvánossággal. Enélkül nem születhet stabil, a többség számára elfogadható megoldás.