Sztárbefektető: Európa gazdasági "felőrlő háborúja"

Kilencéves voltam, amikor Egyiptom belépett abba, ami utóbb „felőrlő háború” (war of attrition) néven került be a köztudatba. A „se nem béke, se nem háború” ideje volt ez, a törékeny nyugalmat időről időre fegyveres összetűzések zavarták meg. A felőrlő háború közvetlen előzménye az 1967. júniusi hatnapos háború volt, amelyben Egyiptom – saját polgárai és a külső szemlélők többségének óriási meglepetésére – egyértelmű vereséget szenvedett.

Az ország légiereje megbénult, hadseregét gyakorlatilag állva hagyták, Izrael pedig elfoglalta a Sínai-félsziget egészét. A Szuezi-csatorna keleti partján állomásozó izraeli hadsereg csupán 100 kilométerre volt Kairótól.

A légteret izraeli vadászrepülőgépek ellenőrizték, Egyiptom fővárosa ki volt téve a közvetlen támadás veszélyének. A hivatalos tájékoztatásban minderről alig esett szó. Az állami televízióban és a kormány által ellenőrzött napilapokban – szabad sajtó vagy internet akkoriban nem volt – újra és újra megerősítették, hogy Egyiptom immár maga rendelkezik a sorsa felett. A polgárok azonban pontosan tudták, mi a helyzet.

A mai napig élénken emlékszem, miként lett úrrá az aggodalom az országban. Az emberek féltek a beruházni, sokan azon töprengtek, hogy egy jobb jövő reményében inkább elhagyják az országot. Miután az alapvető problémákat nem sikerült megoldani, a felőrlő háború 1973-ban újabb „valódi” háborúba torkollott. Ennek kezdeti szakaszában az egyiptomi hadsereg több csatát is megnyert, és kiharcolt egy tűzszünetet, amelynek értelmében a Sínai-félsziget egy része újra Egyiptomé lett, és amely megteremtette az alapját az 1979-ben Izraellel aláírt békeszerződésnek.

A történetet nem azért idéztem fel, hogy párhuzamba állítsam a jelenlegi izraeli-palesztin konfliktussal, amely – jórészt Gázában – számos polgári áldozatot követelt. Sokkal több párhuzamot látok ugyanis az európai adósságválsággal. Az európai polgárok – mindenekelőtt Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban – nyugtalanok és aggódnak. A munkanélküliség elfogadhatatlanul magas, a gazdaság zsugorodik, egyre többen szegényednek el. Nem meglepő tehát, ha egyre többen vándorolnak az erősebb eurózóna-tagállamokba, és kifelé áramlik a tőke is. A párhuzam – szerencsére – nem tökéletes. Európában nincsenek fegyveres konfliktusok, a bizonytalanság érzetét nem bombarobbanások és szirénák hangja táplálja. A fenyegetés nem katonai, hanem gazdasági. De a helyzet ettől még jól jellemezhető a „se nem béke, se nem háború” fordulattal.

Az európai gazdasági béke azért bizonytalan, mert a kormányok még mindig nem találták meg a módját, miként lehet egyszerre biztosítani a növekedést, a foglalkoztatást és a pénzügyi stabilitást. Minél tovább marad fenn ez az állapot, annál több oxigént vonnak el a még többé-kevésbé egészséges szektorokból. Ezt három érv is alátámasztja. Először, az eurózóna gazdasága rendkívül sok szállal kapcsolódik össze, így csupán idő kérdése, hogy a gyengeség az övezet egyik részéből a másikba vándoroljon.

Jól példázza ezt Németország, amelynek jól menedzselt gazdaságát korábban immunisnak vélték a környező problémákkal szemben, és amely július-szeptemberben már csupán 0,2 százalékkal bővült az előző negyedévhez képest, és a negyedik negyedévben várhatóan már zsugorodni fog. Másodszor, az eurózóna „bailout-számlája” folyamatosan nő. Ciprus a várakozások szerint csatlakozik a Görögország–Írország–Portugália hármashoz, amelyből csak Írország jutott közelebb a normál piaci finanszírozáshoz. Spanyolországnak eurómilliárdokra lesz szüksége bankjai feltőkésítéséhez, a magországok adófizetőire háruló terhek így folyamatosan nőnek. Harmadszor, a „fertőzés” túlterjed az eurózóna 17 országán.

A közös pénzt használó blokk adósságválsága a 27 EU-tagállam közötti együttműködést is aláássa, ami az uniós büdzséről szóló csúcstalálkozó kudarcában látványosan megmutatkozott. A válság hozzájárult a kínai gazdaság lassulásához is, erősítve azokat a – meggyőződésem szerint túlzó – félelmeket, amelyek szerint az ország új vezetésének gondot okoz majd a „soft landing” levezénylése abban a gazdaságban, amelyben a 10 százalékhoz közeli, vagy azt meghaladó növekedési ütem volt a megszokott.

Abban, hogy nem tört ki gazdasági és pénzügyi háború, nagy szerepe van az Európai Központi Banknak (EKB). Súlyos tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy az EKB biztosíthatja a tartós gazdasági békét. Erre nem képes. Ha a kormányok folytatják a vacakolást, akkor a legtöbb, amit az EKB tehet, hogy elodázza a háború kitörését. Ha az európai kabinetek továbbra is csak kapkodnak egyik álgyógymód után a másikhoz – aminek a valószínűsége túlságosan nagy –, akkor ledőlhetnek az EKB által oly bátran felállított védelmi vonalak.

Akad, aki úgy véli: ahogy Egyiptom felőrlő háborúja is valódi háborúba torkollott, majd békekötéssel ért véget, úgy Európának is egy igaza válságra van szüksége ahhoz, hogy előreléphessen. Ez azonban veszélyes elképzelés, amelyből nem csak hatalmas kockázatok következnek, hanem súlyos emberi áldozatok is. Az európai kormányoknak ki kell használniuk a pénzügyi tűzszünetet, amelyet az EKB hajlandó finanszírozni számukra. Ha nem élnek vele, akkor olyan bomlás veszélyének teszik ki Európát, amely hosszú időre aláássa a hosszú távú gazdasági stabilitás, a növekedés és a munkahelyteremtés esélyeit.