WWWWWWWWWW

Még az is lehet, hogy tényleg a W a legalkalmasabb betű a mostani kínlódásos pálya leírására. Lehet, hogy végtelen mennyiségű W áll előttünk, mire újra más formájú lesz a gazdaság mozgása. Ehhez azonban sok mindennek és sok mindenkinek kell megváltoznia.
Hogy mi ez a minden s ki az a mindenki? Beszéljünk most csak az utóbbiról. Meg kell változnia a politikusok gondolkodásának, hogy ne a saját rövidtávú hatalmi érdekeik mozgassák működésüket, hanem az ország hosszú távú fejlődése. Van erre esély? Kicsi, de van. Nem kell mindent a politikusok jellemére, tévedhetetlenségére bízni, merthogy az ember – legyen akármilyen önzetlen államférfi – ingatag.

Jó az, ha körbebástyázzák mindenfajta segítő, a kereteket megszabó, a tévedésre figyelmeztető szervezetekkel. Válságban ez különösen fontos. Ilyen szervezet az alkotmánybíróság, a bíróság, a különböző ellenőrző intézmények, s persze, ide tartozik a parlament is. Ha ezek hatásköre csorbul, vagy túlzottan kis terepük marad az ellenőrzésre, akkor minden a hatalmon lévő politikai erőn múlik. Elvileg őket a már kialakult politikai illemtan, az adott ország írott és íratlan szabályai korlátozzák, de előfordulhat, hogy az írott szabályokat felülírják, az íratlanokra meg fittyet hánynak. Ilyenkor aztán nagy a baj.

Nézzük a fejlődés másik elemét, a mikrogazdaságot. A válság felkészületlenül érte a vállalatokat, a tulajdonosokat, a cégvezetőket. Sikerstratégia volt, válságkoncepció nem. A sokkhatás költségcsökkentési lavinát indított be. A növekedésben akadt pazarlás, így volt miből visszafogni. Csakhogy az első pánikon már túl vagyunk, jöhetne az átgondolt, hosszú távú stratégia, jöhetne a kreatívitás. Nem jön. Ahol még mindig a túlélés a feladat, ott nincs erő a stratégiagyártásra. Ahol viszont ezen már túljutottak, ott meg azért görcsölnek, hogy a korábbi profitot visszahozzák. Ezt várja el a tulajdonos. Sőt, még ennél is többet.

A cégvezetők bónusza, állása függ ettől, hát megy a hajtás a nagyobb haszonért. Ebből se lesz tartósan fenntartható növekedés. Pláne nem a társadalom javára. Néhány, főleg a fejlettebb országból érkező multinál működik ugyan egy társadalmi elvárás: úgy kell fejlődni, hogy a környezet se sérüljön. Meg működik a társadalmi felelősségvállalás elvárása is. Így még a legnagyobb válságban is jut valamennyi pénz kórházak, óvodák támogatására. Szép törekvések ezek. Mégis akad olyan közgazdász, aki azt mondja: az igazi társadalmi felelősségvállalás a vállalatok saját működésénél kezdődik: az lenne az igazi, ha segítenék beszállítóikat, hogy válságban se menjenek tönkre, ha törődnének hűséges dolgozóikkal, hogy ne kerüljenek utcára. Ettől még messze vagyunk.

A vállalatok működtetéséhez munkavállalók is kellenek. Talán egyre kisebb számban, de nélkülük sincs sikeres gazdaság, társadalom. Vajon ők átállították az agyukat válságtűrő vagy válságlegyűrő üzemmódba? Vajon ők belátták, hogy néha valóban nincs más megoldás, mint hogy csökkenjen a jövedelem, s talán jó néhányukat elbocsássanak? Nem. Ezt nehéz megérteni, elfogadni, főleg, ha olyanok a körülmények. S a körülmények mindig olyanok. Ők meg mások: „ha velünk nem éreznek együtt, mi miért éreznénk együtt másokkal”? Működik a dacreakció. Ez sem egy dinamizáló állapot.

Tehát nem túl jók a gazdasági fellendülés, a jó társadalmi közérzet esélyei. Ettől persze, még lehet növekedés. Régi alapokon, az eddigi gondolkodással ez sem lesz túl stabil. A változáshoz azonban nemcsak ész, de társadalmi együttérzés is kell. Különben a válság még rombolóbb, még embertelenebb lesz.

Egyszer lent, egyszer fent, túl gyorsan váltakozik mostanában e két szakasz – fűzhetjük tovább a közgazdász professzor gondolatát. Kocsi Ilona, a Világgazdaság főmunkatársa-->