Késő bánat

Bíróság legyen a talpán, amelyik el tudja dönteni, hogy az állam valóban mindent megtett-e a Malév megmentése érdekében. Mindenestre a több mint hat évtizedes repülés után leállni kényszerülő nemzeti légitársaság koporsójába éppen az Európai Bíróság ítélete verte be az egyik utolsó szöget, amely tiltott állami támogatás miatt a Malévet mintegy 100 milliárd forint visszafizetésére kötelezte.

Az nehezen vitatható, hogy az éves szinten 20-30 milliárd forintos veszteséget termelő vállalat elképesztően hatékonytalanul működött. A legalább nullszaldós eredmény évtizedek óta elérhetetlen álom volt. Így nem csoda, hogy a felszámoló a szerződések átvizsgálásakor végül 170 milliárd forintos hiteltartozással szembesült. Ugyanakkor a Malév GDP-re gyakorolt, megszámolhatatlan áttételes hatása miatt összességében talán mégis megérte volna megmenteni a társaságot. Ahogy korábban a németek, vagy mostanában a lengyelek és az ukránok. Az elmaradt strukturális átalakítás persze biztosan ezres nagyságrendű elbocsátást is jelentett volna, de ez az áldozat hosszabb távon stabilizálhatta volna a nemzeti kincsünket.

Mára azonban már egyre kevésbé hiányzik a kormánynak a Malév, nyereséges repülési jogait már ki is osztotta. Pedig ha volt közpénz az E.On gázüzletágának megvásárlására, akkor politikai akarattal párosulva egy új, magyar székhelyű légitársaság létrehozására is akadhatott volna. A gazdasági tárca megelégszik azzal, hogy a fapados légitársaságok „összességében megfelelően és időben pótolták a nemzeti légitársaságot”. Azt pedig bagatell tételnek tartja, hogy az ország keleti és déli irányból sokkal nehezebben közelíthető meg.

Most már minden késő, egy új Malév mellett legfeljebb érzelmi alapon érvelhetnénk. Ez végképp nem vigasztalja azt a több ezer embert, aki munkanélküli lett a nemzeti légitársaság csődje miatt. Korábban kellett volna okosnak lenni.