A chávezi út

Pontosan emlékszem Venezuelai látogatásomra. A Caracas Hilton tetején napoztam az úszómedence mellett, amikor a pincér megjelent, és arról beszélt, hogy New Yorkot bombatámadás érte. A szobámba rohantam, bekapcsoltam a tévét, amely újra és újra mutatta, amint két repülőgép a World Trade Centerbe csapódik.

2001. szeptember 11-én egy „harmadik út” témájú konferencián vettem részt Venezuelában. Az amerikai stílusú kapitalizmus és az államszocializmus közötti modus vivendi – ahogy korábban Tony Blairt – Hugo Chávezt is különösen érdekelte. Katonai terepruhába öltözve rövid időre tiszteletét is tette, és meghallgatta egy idősebb professzor marxista idézetekkel teletűzdelt köszöntését.

Egy nappal korábban a venezuelai központi bankban vacsoráztam. Mellettem Gastón Parra Luzardo alelnök ült, aki elmondta: minden venezuelai úgy érzi, neki is jár valami az ország olajbevételeiből, így aztán senki sem dolgozik keményen. A venezuelai gazdaságban a járadékszerzés a fő mozgatóerő – magyarázta a közgazdász Orlando Ochoa. Az oligarchák az olajbevétel feletti ellenőrzés megtartásáért küzdenek, a populisták a vagyon újraelosztását ígérik, és mindkét csoport annyit lop magának, amennyit csak tud. „Senki sem hisz abban – jegyeztem be a naplómba –, hogy Chávez kitölti mandátumát. Inkább kártékony pojácának tartják, semmint veszélyes forradalmárnak.” Egy évvel később meg is kíséreltek ellene egy puccsot, de túlélte, majd megkezdte második, harmadik és negyedik elnöki terminusát is.

A Chávez politikai örökségéről folyó vita posztumusz újrajátszása azoknak az ideológiai csatáknak, amelyek életében is folytak. Gazdasági örökségének megítélése egyszerűbb: a kérdés az, hogy miként gazdálkodott Venezuela olajkincseivel. Venezuela rendelkezik a világ legnagyobb olajtartalékával, Chávez gazdasági stratégiájának lényege pedig az volt, hogy az olajbevételeket társadalmi problémák megoldására használja. Első nagy küzdelmét az ország állami olajtársasága, a PDVSA megszerzésért folytatta. Miután 2003-ban megerősítette a politikai ellenőrzést, Chávez a PDVSA alkalmazottainak 40 százalékát kirúgta. Az olajipar külföldi résztvevőivel szembeni ellenségesség (az elnök 2007-ben több amerikai cég részesedését kisajátította) visszafogta a befektetéseket és csökkentette a kitermelést. Az elnök a PDVSA-t személyes hűbérbirtokává tette, és fejőstehénként használta: számos szociális programot közvetlenül a cég büdzséjéből finanszírozott. Amikor aztán kifogyott a pénzből, a PDVSA elhanyagolta a karbantartást, a balesetek száma nőtt, a kitermelés pedig csökkent. Részben a chávezi irányvonalnak tudható be, hogy Venezuela még mindig kis szereplő az olajpiacon, a globális kitermelésből való részesedése kevesebb mint 3 százalék.

Bár az olajiparon kívüli szektorok is bővülnek, az ország dollár-bevételeinek túlnyomó része továbbra is az olajból származik. Az elmúlt évtizedben az emelkedő olajár gazdasági növekedést idézett elő, amit a 2008-as válság is csak rövid időre akasztott meg. Az akadozó olajexport, az infrastruktúra-fejlesztéshez kapcsoló importvolumen erőteljes emelkedése és az állami kiadások növekedése azonban folyamatosan magasan tartja az inflációt. Az éves szint jelenleg meghaladja a 20 százalékot, ez pedig erős nyomás alatt tartja a dollárhoz rögzített bolivárt. 2013 elején a kormánynak 32 százalékos leértékelést kellett bejelentenie, és leállította a dollárkötvény-kibocsátást is. A dollárkötvények amúgy is visszaélésekre adtak lehetőséget: a spekulánsok a hivatalos árfolyamon megvették az állampapírokat, dollárra váltották őket, a dollárból pedig a feketepiacon – kedvezőbb árfolyamon – bolívárt vásároltak.

Miután a globális piachoz korlátozottan fért csak hozzá, Chávez Kínától kért hitelt. A China Development Bank által nyújtott hitelek kamata magasabb, mint a hagyományos nyugati kölcsönöké, de nem társul súlyos gazdaságpolitikai megkötésekkel.

Hova tűnt az olajvagyon? Chávez szociális programjai voltak az elsőszámú kedvezményezettek. A legmegbízhatóbb adatok arra utalnak, hogy sikerült csökkenteni az egyenlőtlenséget. A Gini-együtható – amely százpontos skálán számszerűsíti az egyenlőtlenséget – Chávez elnöki ideje alatt 50 környékéről 39-re csökkent, ami Latin-Amerikában párját ritkítja. A szegénységben élők száma feleződött – a lakosság 50 százalékáról 25 százalékra –, a mélyszegénységben élőké pedig harmadolódott.

Nem állíthatjuk, hogy minden egyes céntimó jó helyre került. A gyilkosságok száma például háromszorosára nőtt, részben a rendőrségi és bírósági korrupció miatt. Az extravaganciák és a tekintélyelvű stílus ellenére a tömeg szerette Chávezt. A venezuelaiak rendületlenül hittek abban, hogy az elnök az ő oldalukon áll, és még akkor is rá szavaztak, amikor már tudták, hogy halálos beteg.

És mi van a harmadik úttal? Az Amerika-ellenesség és az állami szerepvállalás chávezi elegye kezdetben egyszerű különcködésnek tűnt. Hiszen a szabad piacnak és a neoliberális washingtoni konszenzusnak nincs alternatívája – legalábbis akkoriban úgy tűnt, hogy nincs. Kína előretörése, az Egyesült Államok szerepének viszonylagos gyengülése, az árupiaci termékek árának emelkedése és a Nyugat 2008-as pénzügyi összeomlása azonban teret nyitott a politikai és gazdasági kísérletezésnek. Chávez ezt kihasználta, és könnyen lehet, hogy a chávezizmus a jövőben fontos tényező lesz, amely nem korlátozódik latin-amerikai szülőföldjére.