A hiányzó láncszem

Hajrájához érkezett a mostanában véget érő uniós költségvetési időszakhoz kapcsolódó pénzek felhasználása. Miközben a támogatások kifizetése az előirányzott összeg valamivel több mint a felénél tart, a hátralévő idő már csak egytizede az eredetileg rendelkezésre állónak. Ma már látszik, hogy a magyar fejlesztési intézményrendszert részben felkészületlenül érte az uniós pénzáradat. A mögöttünk lévő időszak nagy tanulsága, hogy nem elegendő nagy összefüggésekben gondolkodni, az ördög a részletekben lakik.

Kétségtelen, nem láthattunk pontosan előre minden nehézséget, hiszen hazánk történetében ez az első időszak, amikor ekkora külső támogatás felhasználására nyílik mód. Nem számított jó előjelnek, hogy 2004 és 2006 között, a szép emlékű Nemzeti Fejlesztési Terv keretében a több mint 700 milliárd forint fejlesztési forrás érdemi hatását nehezen lehetett kimutatni, hatékonyságát értékelni. Nagy kérdés volt, hogy ennek tízszeresét, 7000 milliárd forintot miként tudjuk majd jól felhasználni 2007 és 2013 között.

A tények azt mutatják, eddig felemásan sikerült elérni a célokat. Mi sem utal erre jobban, mint az, hogy a mostani kormányzat gyakorlatilag válságkezelő intézkedéseket kénytelen bevezetni a fennmaradó, nem kis összegek sikeres lehívására, lekötésére. Az mindenesetre világos, hogy a kedvezményezettek jó része nem látta előre, milyen nagyságrendű és időigényű feladatokkal jár a támogatások elnyerése. De még ha látta is, számos esetben elégtelen erőforrásokkal, nemritkán hiányzó szaktudással vágott bele a megvalósításba, így a hatékonyság jelentősen romlott.
Pedig elvileg minden rendben volt: létrejött az intézményrendszer, hatályban voltak a szükséges törvények, és rendelkezésre álltak a pályázatírók, a projektmenedzserek is. Mégis az látszott, hogy a nagy energiaráfordítással elnyert támogatások felhasználása rendre komoly késedelmet szenved. Többek között azért is, mert például a projektek tervezésekor ritkán számoltak azzal, hogy az uniós pénzek esetében szigorúbb a közbeszerzés ellenőrzési mechanizmusa, ami nyilvánvalóan többletidőt igényel. Arról már nem is beszélve, hogy nem egyszer ezen ellenőrzések során derült ki, hogy baj van az előkészítéssel is: ahhoz, hogy az érintettek megalapozott ajánlatot tehessenek, újra és újra át kellett dolgozni a kiírásokat.

A rendszer szereplői elsősorban a saját érdekeik, szempontjaik szerint jártak, járnak el. Ez rendben is volna, csakhogy hiányzik az összhang. A kedvezményezettek nem kis hányada – gondoljunk például egy kisvárosi vagy községi önkormányzatra – külső szereplőktől vásárolja meg a szükséges szaktudást, ám az egyes résztvevők munkájának koordinációja sokszor döcögős.

A legnagyobb hiány láthatóan a projektfejlesztés és -lebonyolítás területén mutatkozik. Szükség van egy olyan szervezetre, amely a kedvezményezettet segíti a teljes folyamatban, a projektötlettől a közbeszerzésen át az elszámolásig és felelősséget is visel munkájáért. Kézenfekvő megoldás lenne, ha az érdekeltek egy központi adatbázisból válogathatnák ki a számukra megfelelő vállalkozást. Utóbbi természetesen csak akkor kerülhetne be az említett regiszterbe, ha teljesítene egy szigorú követelményrendszer szerinti akkreditációt. Így komplex csapatok jönnének létre, amelyekben megtalálható minden szükséges tudás, s e mellett még felelősséggel is tartoznának a projekt adott határidőn belüli megvalósulásáért. Ebben az esetben a kedvezményezettek lényegesen jobb helyzetből indulhatnának a támogatások elnyeréséért, egyfajta garanciát kapva arra, hogy elképzeléseik valósággá is válnak: nem a távoli, ködös jövőben, hanem úgy és akkor, ahogyan azt tervezték.