Az EU a ciprusi válság után még inkább a német hegemónia jegyeit viseli

A ciprusi válság egy pillanatában úgy tűnt, német–orosz nagyhatalmi játszmába torkollik az alig egymillió lakosú szigetország drámája. A ciprusi pénzügyminiszter Moszkvába repült, mert a ciprusi kormány azt hitte, az orosz hitel átütemezésével megúszhatja a bankbetétek megadóztatását. Moszkva azonban nem ment bele a kétes értékű kalandba, bár egy csábító gázmező megszerzésére is esélye kínálkozott. Az Oroszországból kimenekített feketepénzek és tulajdonosainak megmentése nem ért ennyit a Kremlnek. Hála istennek.

A ciprusi pénzügyminiszter dolga végezetlenül hazautazott, innentől pedig nyers erőpolitika következett, amely német vezetéssel le is nyomta a ciprusiak torkán a mentőcsomag keserű piruláit. A csomag részletei még nem elég tiszták, és sok kockázatot rejtenek, de az alapvető európai és főként német érdek, az eurózóna egyben tartása sikerült.

Furcsa módon azonban éppen a látszat volt az, ami miatt igazi győztest most nem lehet hirdetni. A népek önrendelkezésének, a demokratikus döntéshozatal elvének meg kellett felelni, így sok idő és energia ment el e látszat fenntartására. Holott egy percig nem volt kérdéses, hogy a fekete pénzeket Görögországban eljátszó ciprusi bankok és velük a ciprusi állam menthetetlen külső segítség nélkül. Amikor azonban a ciprusi kormány a nagy külföldi bankbetétek mellett a kisbetétek megadóztatását is javasolta, a német kormány pedig nem tiltakozott időben, hanem félrenézett, egy pillanatra az egész európai bankrendszerben ingott meg a bizalom. Ahogy az eddig morális, elvi szilárdságáról ismert német kormányzásban is. És évekre lesz szükség, hogy helyreálljon.

Az eurózóna és az Európai Unió a ciprusi válság után még inkább a német hegemónia jegyeit viseli magán. Egy erős, demokratikus és határozott német vezetés nem is árt egy 27-28 tagú klubnak. De ha a németek meginognak, és érdekeik miatt szem elől tévesztik a morális mércét, azt egész Európa megérzi. Beleértve az oroszokat is.