Ciprusi felelősség

Kezdjük mindjárt a felelősség kérdésével. Érdekes látni, hogy a tényleges fő felelősről – a ciprusi államról magáról – viszonylag kevés szó esik. Lényegesen kevesebb, mint ahány átok hull a német kormány, az Európai Bizottság vagy az EKB fejére. Pedig elég hosszú a Nicosia felelősségét taglal(hat)ó lista is. Kezdve mindjárt ott, hogy – és ahogy – a ciprusi kormány létrehozta a nemzeti GDP hét-nyolcszorosát kitevő bankszektort, egy erejét jócskán meghaladó, öntörvényű ágazatot, amelyről előre tudni lehetett, hogy esetleges megrendülésének ellensúlyozása meghaladja az ország gazdaságának teherbíró képességét.

Ráadásul Ciprus alig titkoltan abból készült meggazdagodni (vagy legalábbis megélni), hogy a másutt szigorú banki szabályok átlagosnál lazább kezelésével – az off shore jelleg biztosításával – kellően nagy volumenű tőkét csalogathat az országba. Hogy a lepel alatt a betétállomány mekkora hányada tekinthető finoman szólva kétséges eredetűnek, azt nyilván csak összetett nyomozással lehetne feltárni. De hogy van ilyen hányad, az általánosan elfogadott vélekedés, amit eddig soha nem cáfoltak meg igazán.

Vajon tényleg van-e joga ezek után Ciprusnak megsértődnie azon, hogy a nagyon is szigorú pénzügyi, banki, piaci fegyelmet tartó északi EU-tagtársak vonakodnak saját adófizetőik befizetéséből finanszírozni a csődbe jutott szigetország teljes kimentését?

Közbevetőleg: figyelmen kívül marad az is, hogy amikor az EU-IMF páros nem akart a jelenlegi ciprusi GDP 60 százalékát (10 milliárd eurót) meghaladó nagyságú hitelt adni, akkor egyebek között kiszámolták: ha a mentőcsomag teljes, 17 milliárd eurós összegét állnák, akkor a ciprusi államadósság a GDP 100 százalékával nőne. Amit az uniós mentőalapból megfinanszírozni talán nem lenne nagy ügy, de Ciprus részéről belátható időn belül visszafizetni már biztosan lehetetlen volna.

Kevés szó esik arról is, hogy a legnagyobb felhördülést kiváltó ötlet – a „kisbetétesek” megadóztatása – elsősorban magától a ciprusi kormánytól származott, amelyik nem akarta a terhek egészét a „nagybetétesekre” hárítani, félve attól, hogy az utóbbiak kivonulnak az említett bankiparból.
Feledésbe merül továbbá az is, hogy itt nem egy váratlanul kirobbant válságról van szó. Ciprus új kormánya az elmúlt héten ötletről ötletre kapkodott, hogy kezelhetővé tegye a helyzetet: az újonnan feltárt gáztartalékok „jelzálogosításától” a nyugdíjak államosításáig. Mindezt 2-3 nap alatt nyélbe ütni, hozadékát számszerűsíteni nyilván lehetetlen. De már a görög válság óta tudni lehetett, hogy a ciprusi kitettség eléri a szigetország GDP-jének 30 százalékát. EU-részről több mint egy éve szorgalmazták a ciprusi vezetést, hogy készüljenek fel az adósságválságra, és kezdjenek el kidolgozni közös mentőprogramot. Nicosia azonban állandóan csak halogatott, nyilván az említett „bankipari sajátosságait” féltve, és inkább Moszkvában kilincselt hitelért. Kapott is annyit, amennyivel az orosz érdekeltség már nem megkerülhetően megjelent, de ami önmagában messze nem lehetett elég a tényleges baj megszüntetésére.

Van persze bőven felelőssége az EU-nak is. Mindenekelőtt az, hogy a mostani fejfájást okozó speciális ciprusi helyzet távolról sem új. Mégsem szorította Nicosiát senki és semmi arra, hogy korrigáljon. Öt éve még az eurózónába is beengedték, pedig akkor igazán át kellett, hogy világítsák. A zsák ennyiből megtalálta a foltját. Itt azonban már a különbségek kezdődnek. Például abban, ahogy EU-oldalon viszont éppen hasonló esetek kivédésre az elmúlt években hatalmas változásokra került sor. Ciprus viszont egészen egy héttel ezelőttig tétlen maradt. Márpedig az idő elvesztegetése mindig büntetéssel jár.