A válság politikai vetületei

Az olasz belpolitikai patthelyzet újabb intő jel, hogy a gazdasági mellett egy mind jobban mélyülő politikai-intézményi válság is terheli az Európai Unió és a közös valuta jövőjét.

Az a példátlan fejlemény, hogy Olaszországban a demokratikusan választott politikai erők megállapodási képességének hiánya miatt egy 90-es évei felé közelítő, törékeny öregember vállaira kellett tenni az ország legfőbb méltóságának a terheit, miközben ugyanezen politikai erők már hetek óta képtelenek kormányt adni az országnak, arra utal, hogy a politikai intézményrendszer alig működőképes az eurózóna harmadik legnagyobb gazdaságával bíró országban.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy Portugáliában egyre szűkül a kormány mozgástere a makrogazdasági döntésekben, különösen a helyi alkotmánybíróságnak a kormányzati csomagot elmeszelő ítélete után, vagy hogy tavaly az olaszokéhoz hasonló bénultság követte jó párt hétre Görögországban az ottani választásokat is, akkor jól látszik, hogy a politikai elit és a politikai intézményrendszer mind több uniós tagállamban növekvő nehézségekkel küzd a helyzet kontrollálásában. Pedig akkor még nem is szóltunk Bulgáriáról, ahol egyre inkább az utca látszik átvenni a főszerepet, vagy Spanyolországról, ahol a fiatalok fele állás nélkül van, és a közvélemény-kutatások adatai szerint a megkérdezettek kevesebb mint 10 százaléka bízik az államhatalmi intézményekben és a pártokban.

A hírek „egyszerűbb” kezelése érdekében a nemzetközi média már jó ideje minden látványosabb gondot és megingást többnyire „összefoglalóan” az EU és az euró válságaként tálal. Pedig másról van szó. Egymásra kétségtelenül ható, egymást átszövő, de eredendően mégiscsak egymástól függetlenül létező, eredetileg párhuzamosan haladó válságok fokozatos összekuszálódásáról beszélhetünk napjainkban. Ebben a kupacban az EU a maga rendszerhibáival csupán az egyik „alkotórész”.

Az amerikai ingatlan- és pénzügyi piaci buborék kipukkanása, ennek átcsapása a hasonló gyakorlatokat folytató uniós tagországokba, majd a banki-pénzügyi, idővel gazdasági válság manifesztálódása voltaképpen teljesen független az euró meglététől. Akkor is sor került volna rájuk, ha nincs közös valuta (a jelenség egyik első áldozata az eurótól a lehető legnagyobb távolságot tartó Egyesült Királyság volt). Más kérdés, hogy az euró megléte a válságtünetek megjelenését egyes országokban elősegíthette, továbbá, hogy a válságban megroggyant nemzetgazdaságok szétcsúszó homlokzata mögött hamarosan feltűntek az euró létének és működtetésének alapvető és eredendő rendszerhibái is. A két jelenség elkezdett összecsúszni, jóllehet, a tény továbbra is tény: a gazdasági válságnak az euró és az euró gyengesége nem eredendő oka, csupán kísérőjelensége.

Valami hasonló figyelhető meg a politikai intézményrendszer ellehetetlenülésében is. Ami persze, miként a makrogazdaság esetében, itt sem általános érvénnyel jellemző valamennyi uniós tagállamra. Hanem főként csak a déliekre, helyenként egyes keletiekre, valamint – bizonyos részvonatkozásokban és időnként – a franciákra is. Az alkotmányos szerződés – amit pedig kormány és meghatározó ellenzék egyaránt elfogadásra javasolt – nagy többséggel történt elutasítása a holland és a francia népszavazásokon már ennek világos jele volt. A mai, egyre gyakoribb államhatalmi működési zavarok pedig csupán folytatásai és kiteljesedései a politikai intézményrendszerrel szemben egyre mélyülő általános állampolgári bizalmatlanságnak.

Mindennek – megint – az euró és az euróválság nem oka, viszont fontos kiegészítője. Alkalmasint, mert ez előbbi tehetetlensége az utóbbi kezelését is hátráltatja. És csak remélni lehet, hogy a háromféle válság egyre reménytelenebbül összekuszálódó szálai nem fogják végkép kölcsönösen ellehetetleníteni egymást. Mert akkor már a németek által finanszírozott segélyalapok sem segíthetnek többé.