Európa hanyatlóban – Ismétli magát a történelem?

A történelem biztosan nem ismétli magát – legalábbis szó szerint nem. Az európai hitelező országok ma nem terveznek olyasmit, amilyen az amerikai Smoot-Hawley Tariff Act volt, amely 1930-ban megbénította a világkereskedelmet. Németország, Hollandia és Ausztria továbbra is elkötelezett az uniós egységes piac mellett (bár nemzeti felügyeleteik akadályokat gördítenek az Európán belüli tőkeáramlás útjába).

Mégis szembetűnő a hasonlóság a múlt század 30-as éveivel. A nagy összeomlás idején az Egyesült Államokban és Franciaországban éppolyan gyorsan nőtt az aranytartalék, mint a Weimari Köztársaságban a munkanélküliség. Napjainkban az észak-európai országok folyó fizetési mérlegének többlete rekordokat dönt, miközben a dél-európai országokban az állástalanok aránya a weimari szintekre emelkedett. Olaszországban, Európa negyedik legnagyobb gazdaságában a mostani visszaesés mélyebb, mint a 80 évvel ezelőtti.

Hogy történt ez? Ahogy nemrégiben Kemal Dervis is felhívta rá a figyelmet, a skandináv államok, Hollandia, Ausztria, Svájc és Németország együttes folyómérleg-többlete jelenleg körülbelül 500 milliárd dollár. Emellett eltörpül a 2000-es évek közepi kínai többlet is – pedig az idő tájt a G7-országok (köztük Németország) rendszeresen Kínát hibáztatták a globális egyensúlytalanságok táplálása miatt.

Eközben az eurózóna több országában a mérleg az egyensúly felé közelít. Nem mindenütt; az egyik kivétel Németország, ahol a GDP-arányos többlet a 2011-es 6,2 százalékról tavaly 7 százalékra emelkedett – eközben az eurózóna recesszióba süllyedt, és a német gazdaság növekedése is lassult. Németország GDP-je tavaly csupán 0,9 százalékkal nőtt, és az idén tovább lassulhat az ütem. A növekedés lassulása, az adósságok csökkenés és a rendkívül alacsony kamatok alapján indokolt lenne némi lazítás, az aggregált kereslet erősítése. Ehelyett azonban a politikusok egy téves versenyképesség-elgondolástól (félre)vezetve a folyó fizetési mérleg többletét magábanvaló jónak és az erényesség bizonyítékának tekintik, bármi legyen is a következménye a határokon túl. A másik kivétel Franciaország, ahol a mérleg hiánya a 2011-es 2,4 százalékról tavaly a GDP 3,5 százalékára nőtt. Franciaországban az idén a várakozások szerint stagnálni fog a gazdaság, és úgy tűnik, elérte a pontot, ahol vagy véget vet a versenyképesség-javítás erőltetésének, vagy súlyos problémákkal kell szembesülnie.

Sajnálatos módon ez is a 30-as éveket idézi. Kindleberger nyomán azt mondhatjuk: Franciaország nem tudja, Németország pedig nem akarja stabilizálni a rendszert, és együtt egyre elviselhetetlenebbé teszik az európai válságot.

Ebből a szempontból célt téveszt a Brüsszelben folyó vita arról, hogy milyen mértékű a „megfelelő” megszorítás, és egyre hiábavalóbb az is, amikor dél-európai vezetők Angela Merkelt okolják az adóemelések miatt. Nem Németország a hibás abban, hogy Olaszországnak és Spanyolországnak tavaly szigorítania kellett költségvetésén. A Ray Dalio kutatása is megmutatta: ha egy országban az adósság finanszírozásának költsége nagyobb, mint a nominális GDP-növekedés, akkor egyetlen választása van, a nadrágszíj meghúzása. 2011 novemberében az olasz állampapírok hozama a teljes görbe mentén 8 százalék körül mozgott, miközben az ország refinanszírozási igénye a következő 12 hónapban elérte a GDP 30 százalékát. Az adósság monetarizálása nem volt reális lehetőség, megszorításokat kellett tehát bejelenteni, függetlenül attól, hogy Merkelnek – vagy bárki másnak – mi volt erről a véleménye.

Mindezek alapján úgy tűnik, az európai vezetők kollektív kudarcot vallottak, amikor megfelelő választ kerestek a válságra. A dél-európai politikusok csak az idejüket vesztegették, amikor Merkeltől kevésbé keserű fiskális orvosságot kértek. Merkel és szövetségesei közel ugyanannyi politikai tőkét vesztegettek el azzal, hogy ellenálltak a nyomásnak. Az Európai Tanács olyan színházzá vált, amely egyre fáradtabban játszotta újra és újra ugyanazt az előadást, és alig foglalkozott azzal, hogy újraírja a forgatókönyvet.

A nagyrészt még mindig a tagadás szellemének hatása alatt álló déli országoknak el kell fogadniuk a mélyebb, a versenyképességet erősítő reformok szükségességét, Németországnak és szövetségeseinek pedig el kell ismerniük, hogy a folyómérleg többletének fenntartása az eurózónának és saját maguknak is káros, és hogy legfőbb ideje a felhalmozott megtakarítások egy részét a növekedés szolgálatába állítani. Franciaország, Olaszország és Spanyolország vezetői nyilvánvaló hibát követtek el, amikor ezt a problémát nem sikerült hatékonyan felvetniük.

A növekedést és a reformokat célzó megállapodás nélkül a dél-európai mérlegalkalmazkodás-kísérletek egy politikailag egyre kevésbé stabil hanyatláshoz vezetnek. Ahogy Mark Twain megjegyezte: „A történelem nem ismétli önmagát. Legjobb esetben, néha rímel.” Ha a vers Európáról szól, az elég sötét lehet.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org

Federico Fubini, A szerző gazdasági újságíró, 2012-es könyvének címe Mi vagyunk a forradalom-->