Fennállása legnagyobb krízisét éli át a portugál kormány
„Nézzen csak körül, trojka-leértékelés van” – invitál egy kisbolt tulajdonosa a kelet-portugáliai Marvaóban, aztán folytatja. Éppenséggel ráér, hiszen nemhogy turista, de vevő se nagyon bukkan fel a kisvárosban. Így megtudhatom, hogy a Portugáliának hitelező hármas, az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap tehet mindenről, na és természetesen Pedro Passos Coelho miniszterelnök, aki egyszerűen eladta az országot nekik. Eltekintve attól a ténytől, hogy a mentőhitelt még az előző, José Sócrates vezette szocialista kormány igényelte kisebbségi működésének utolsó aktusaként, és hogy a turisták nagy valószínűséggel nem azért kerülik el Európa délnyugati csücskét, mert Lisszabonnak 78 milliárd eurót kellene visszafizetnie, a rögtönzött helyzetértékelés sok igazságot tartalmaz.
A hatvanas hölgy felidézi, hogy ő annak idején a diktatúra miatt élt húsz évet külföldön, a mostani fiatalok azonban a növekvő munkanélküliség elől menekülnek el. Az állástalanok aránya meghaladja a 17 százalékot, a keleti, fejletlenebb régiókban ennél is jóval magasabb. Ki emlékszik már az ezredfordulóra, amikor, főleg a nagy állami beruházásoknak köszönhetően, nem csak szinte valamennyi portugál, de több százezer kelet-európai is munkát kapott a tízmilliós országban. Azt is kifejti, hogy az az alkotmánybíróság, amely április elején elvetette a költségvetés – pontosabban a megszorító csomag – négy elemét, most bűnbak a kormány szemében, ám ez a kabinet egy évvel korábban, a testület hasonló döntését nagyjából semmibe vette.
Az alkotmánybírósági döntés valójában a Passos-kabinet legnagyobb krízisének betetőzése volt, nem csak gazdasági, de politikai értelemben is. Néhány nappal a döntés előtt a kormányfőnek még egy bizalmatlansági indítványt kellett túlélnie, hogy rögtön utána jobbkeze, Miguel Relvas parlamenti ügyekért felelős tárca nélküli miniszter távozását nézze végig. Relvas lemondása – és a pénteki tőzsdezárás – után, április ötödikén jelentette be az alkotmánybíróság az elutasító döntést, amely hirtelen 1,3 milliárd euróval növelte a recesszió miatt amúgy is fenntarthatatlan büdzsén tátongó lyukat.
A határozat annál is inkább kínos helyzetbe hozta a kormányfőt, mivel olyan lépések megsemmisítésére kötelezte kabinetjét, amelyek a legfájdalmasabbaknak számítottak a portugálok szemében. Elsősorban a közszférában adott tizenharmadik és tizennegyedik havi fizetésről van szó – nem túlzás azt állítani, az erről szóló javaslat volt az a pofon, amely tudatosította az akkor már hosszú évek óta pangó gazdaságtól szenvedő társadalomban, hogy itt bizony válság van.
Ha ez nem lenne elég, az idei büdzsé négy lépését éppen Aníbal Cavaco Silva államfő kifogásolta az alkotmánybíróságnál. A legendás politikus tíz évig – 1985–1995 között, vagyis az 1986-os EK-csatlakozást követő fellendülés időszakában – miniszterelnökként állt az ország élén, mellesleg Passos Coelho párttársa a jobbközép PSD-ben.
Ha mindez nem lenne elég, a kormányfőnek az alkotmánybírósági döntés után mindössze néhány napja maradt arra, hogy elfogadható B-tervet prezentáljon a trojkának. Küszöbön állt (és azóta is tart) a hitelezők esedékes látogatása, a következő hitelrészlet érdekében pedig meg kellett győzni őket arról, hogy 1. a kormány a helyén van, 2. az 1,3 milliárd euró előteremthető, 3. az új megszorításokra a parlament is áldását adja majd, 4. a miniszterelnök kibírja addig különösebb idegrohamok nélkül.
Ennek fényében ki-ki döntse el, Passos Coelho jól döntött-e, amikor elvetetette a lemondását, és nem saját választóit, hanem a trojkát igyekezett megnyugtatni. A politikai szempontból rendkívül kockázatos lépést csak az tudta enyhíteni, hogy a piszkos munkát, vagyis a prompt megszorítások bejelentését és menedzselését pénzügyminiszterére, Vítor Gasparra delegálta. Miután a pénzügyminiszter az alkotmánybírósági döntés után azonnal zárolta az államkasszát (amelyből azóta is csak a korábban leszerződött kiadásokat finanszírozhatják), hirtelen ő vált az első számú közellenséggé. Vagyis Passos Coelho szombat este élő adásban felolvasott, éppen annyira vészjósló, mint amennyire ingerült beszédének 19 percét leszámítva nem ő volt a közellenség. Rögtön mindenki Gaspart kezdte el hangosan utálni, a kormányfő pedig ügyesen végiglavírozta az elmúlt két hetet.
Múlt pénteken, amikor a parlament plénuma előtt értékelte a helyzetet, már jóval kisimultabb volt az arca. Ehhez persze az is kellett, hogy a megszorítások mellett egy növekedési tervet is összeszedjen addigra a kabinet, és hogy a belpolitikai vihar közepette Dublinban sikerült kiharcolnia a pénzügyminiszternek, hogy a 2011 tavaszán megítélt mentőhitelt nem jövőre, hanem hét évvel később kell csak visszafizetnie Portugáliának.
Ahhoz azonban kisebb csoda kellene, hogy Passos Coelho vagy kormánya népszerűsége jelentősen emelkedjen a mostani húszszázalékos szintről. A választási ciklus közepén az is nagy eredmény, hogy túlélte a vihart. Szeretni azonban aligha fogják, annak ellenére, hogy egy mostaninál is sokkal rosszabb helyzetben vette át 2011 nyarán az ország vezetését. Legnagyobb sikere egyelőre az lehet, hogy ha az emberek az országot sújtó válságot akarják nevesíteni, nem őt emlegetik, hanem a trojkát.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.