Már csak a reálgazdasági konvergencia hiányzik

Magyarország elküldte új konvergenciaprogramját az Európai Bizottságnak. Átolvasva a dokumentumot, szokatlan érzésünk támad: hosszú ideje ez az első olyan magyar konvergenciaprogram, amely nem tartalmaz új stabilizációs intézkedéseket. Ha úgy tetszik, a kormány a mesebeli okos lány technikájával, „hoztam is, meg nem is” módon próbálja meggyőzni az érintetteket. Egyrészt – már erősen a jövő évi választásokra gondolva – a hazai közvéleményt, másrészt a brüsszeli apparátust, legfőképp a június 22-ei Ecofin-ülés döntéshozóit, végül pedig a nemzetközi pénzpiaci szereplőket. Politikai értelemben a kormány kiemelt célja lett a kikerülés a túlzott deficit eljárás hatása alól, amit a 2014-es választások előtt jelentős sikerként tálalhatna. Ne feledjük: Magyarország már 2004-es EU-csatlakozásunk óta, azaz lassan egy évtizede folyamatosan fiskális rossztanulónak számít. A konvergenciaprogram itthon és külföldön is sikeres politikai fogadtatásának záloga tehát a „Brüsszel és a nemzetközi pénzpiac meggyőzése megszorítások nélkül” formulában összegezhető – és egyáltalán nem kizárt, hogy a mutatvány sikerül. Ehhez a fő ütőkártyát a 2012-es, a GDP arányában mindössze 2 százalékosra becsült államháztartási hiány adja: a program 30. oldalán emlékezteti is az olvasót, hogy „egyszeri bevételek nélkül” sikerült „jóval a referenciaérték alatti” hiányt elérni. Az is kiderül ugyanakkor, hogy a bravúr alapvetően a helyi önkormányzatoknak köszönhető, amelyek a GDP 0,7 százalékát kitevő többlettel zárták a múlt évet.

Hosszabb távú szakpolitikai, gazdaságpolitikai értelemben mindennek persze komoly ára lett, mivel legfőképp a beruházási kiadások maradtak el tavaly az ígéretektől. Ami pedig az idei évet illeti: az őszi 854 milliárd forintos kiigazító csomag jó része már felemésztődött, hiszen az előre sejthető költségvetési kockázatok többsége bekövetkezni látszik. A kormány eredeti prognózisánál lényegesen kisebb bevétel várható a pénzügyi tranzakciós illetékből és a közművezetékek adójából, de jelentős összegű, 160 milliárd forintra tehető az alacsonyabb infláció miatti bevételkiesés is. Mindezt a mostani program nem kezeli: a költségvetési tartalék kevesebb mint felére csökken, miközben a GDP 2,7 százalékára tervezett hiány fél százalékponttal magasabb a tavalyi konvergenciaprogramban szereplő ígéretnél. Ezek azonban olyan mértékű eltérések, amelyek fölött a mostani nemzetközi politikai kontextusban még jó eséllyel szemet hunynak a bírálók. Kétségesebb, hogy ez a 2014-es tervekre is igaz. Jövőre ugyanis úgy tervez a kormány szintén a GDP 2,7 százalékára rúgó hiányt, hogy egyrészt a tartalékok szintjét csupán a nemzeti jövedelem 0,5 százalékára, azaz példátlanul alacsonyra teszi, másrészt nem számol jegybanki veszteséggel sem. Ennek fogadtatásában már várhatóan erősebb kritikákkal szembesül majd.

Az igazi kockázat azonban magában a konvergenciában, vagyis a magyar gazdasági felzárkózás ütemében, pontosabban annak a hiányában van. A jelenlegi kormány arról vélhetően meggyőzte nemzetközi partnereit, hogy képes az államháztartási hiány leszorítására, és ennek érdekében eszközök szokatlanul széles tárházát hajlandó bevetni. Arról viszont, hogy eközben a gazdaság növekedési potenciálját is sikerült javítani, joggal erősek a kételyek. Tavalyra a kormányzat stagnálást várt – ehelyett 1,7 százalékos gazdasági visszaesés következett be, idén 0,7 százalékos növekedéssel számol – az Európai Bizottság és a pénzpiaci szereplők inkább stagnálással kalkulálnak. Konvergenciaprogramunk tehát van; már csak a reálgazdasági konvergencia hiányzik.