Megkésett fordulat

Amikor kormánypárti politikusok Magyarországot Görögországgal hasonlították össze 2010-ben, a piaci szereplők azonnal nyomás alá helyezték a forintot. Miután kiderült, hogy nincs alapja az összehasonlításnak, a forint erősödni kezdett. Akkor még 280 forint körül járt az euró a mostani 300-zal szemben.

Később nem csak a szavak, de a tettek is erodálták a bizalmat. Az IMF elküldésével kockázatos gazdaságpolitika vette kezdetét, egymást követték a piacgazdaság normális működését alapvetően befolyásoló intézkedések. Az új kabinet azt gondolta, hogy összeomlott a korábbi gazdasági berendezkedés. Bár egyet lehet érteni azzal, hogy az államnak a válság előttinél nagyobb mértékben kell beavatkoznia a folyamatokba, az eszközöknek akkor is a stabilitást, a bizalmat, a társadalom megerősítését, a demokratikus értékekbe vetett hit fennmaradását, valamint az intézményrendszer stabil és kiszámítható működését kell szolgálniuk. Hiszen továbbra is azt látjuk, hogy azok az országok sikeresek, melyek hamar visszanyerték – vagy képesek voltak fenntartani – a piaci, befektetői, és a nemzetközi partnerek bizalmát.

Az új kabinet nem ezen az úton járt. Az Alkotmánybíróság hatáskörét csökkentette, a Költségvetési Tanács elemzőcsoportját szélnek eresztette, helyette egy háromfős testületet hozott létre. A fontosabb pozíciókba a Fideszhez közeli tisztségviselők kerültek. Mindeközben megpróbálta az MNB függetlenségét is csorbítani, ami kiváltotta az Európai Unió és az EKB nemtetszését. Ebbe a sorba illeszkedik Matolcsy György MNB-elnöki kinevezése is. Az intézményrendszerbe vetett bizalom megrendülése óvatosságra ösztönözte a befektetőket. A piaci szereplők – a globális likviditásbőség, valamint a szorító helyzetekben a kormány utolsó pillanatban való hátraarcainak (IMF-tárgyalások újrakezdése, MNB-törvény módosítása) köszönhetően – mégsem fordultak el Magyarországtól, ugyanakkor a hitelleépülés és a beruházások elmaradása hosszabb távon rontja a növekedési kilátásainkat.

A feltörekvő országokhoz képest magas államadósságnak és a devizaadósság nagy hányadának kétségtelenül jelentős szerepe van abban, hogy Magyarországot kockázatosabbnak ítélik meg a befektetők, mindazonáltal vannak specifikus, a gazdaságpolitikai lépésekből fakadó kockázatok is. Az elmúlt három évben valószínűleg kisebb lehetett volna a magyar eszközárak ingadozása, a kamatkiadások pedig alacsonyabbak lettek volna, ha nem rúgjuk fel az IMF-programot. A hitelezés talán újra megközelítette volna a válság előtti szintet, és beruházások sem omlottak volna össze.

Noha a pénzügyi indikátorok pillanatnyi megítélést tükröznek, az időszakban számos alkalommal teljesítették alul a magyar eszközök a régiósokat. A makrogazdasági indikátorok kedvezőtlen alakulása viszont nem csupán az euróövezethez mélyen integrált gazdaságunkkal magyarázható, hanem a gazdaságpolitikáról alkotott képpel, a versenyképesség romlásával is összefügg. A kabinet tehát három év alatt nem tudta kezelni a korábbi kormányok és a válság nehéz örökségét: a magas államadósságot és munkanélküliséget, a csökkenő növekedési potenciált. A költségvetés terén elért javulás ugyanakkor a befektetői bizalom súlyos erodálódásával járt együtt.

Noha a kormány leszorította a deficitet, ami óriási érdem a recessziós euróövezeti környezetben, a romló növekedési kilátások mellett kockázatot jelent a nyugdíjrendszer fenntarthatatlansága is. A kötelező magánpénztári rendszer de facto államosítása az államadósságot csökkentette ugyan, de a közel 3000 milliárd forint évek múlva hiányozni fog – ehhez elég, ha egy pillantást vetünk a friss népszámlálási adatokból kirajzolódó korfára. Még ha lesz is gazdaságpolitikai fordulat Varga Mihály vezetése alatt, ezzel egy kicsit elkéstek.