Mellár: Mit tanulhatunk a ciprusi válságból?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések keringenek a világhálón immár két hete.
A felvetések azért meglepőek, mert egy egészen kis ország, igen speciális pénzügyi válságáról és annak ugyancsak igen különleges rendezési tervéről van szó. Nincs még egy ország az EU-ban, amelyiknek olyan nagy kiterjedésű bankszektora lenne a GDP-jéhez viszonyítva, mint Ciprusnak. S nincs még egy olyan tagállam, amelyben olyan jelentős mértékű külső (elsősorban orosz) betétállomány lett volna és olyan alacsony adókulcsok érvényesülnének, mint éppen Cipruson. De ha így áll a dolog, akkor miért tartanak mégis sokan attól, hogy esetleg Szlovénia, Málta vagy Szlovákia követheti a mediterrán szigetországot?

A válaszkeresés során nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy még mindig a 2008-ban kirobbant világválság éveit éljük: minden ellenkező híreszteléssel szemben nem mondhatjuk, hogy már túl vagyunk rajta. S ha válság van, akkor általános bizonytalanság és bizalomhiány is van, amely azt jelenti, hogy minden különleges eseményre, kisebb-nagyobb turbulenciára a piacok idegesen reagálnak. Önmagában azonban ez még nem ad kellő magyarázatot a heves reakciókra és a pánikhangulat megjelenésére az Európai Közösségben.

A kritikus helyzet elmérgesedéséhez arra is szükség volt, hogy az Unió egy igen átgondolatlan, kifejezetten pánikkeltő megoldással próbálkozzon Ciprus esetében, nevezetesen a bankbetétek általános megadóztatásával. Őszintén szólva nem is nagyon lehet érteni, hogy milyen megfontolások alapján jutottak a szakértők erre a javaslatra, amely sem közgazdasági, sem morális szempontból nem védhető. Németország szándéka – merthogy állítólag onnan származott az ötlet – ugyan érthető és akceptálható, miszerint a ciprusi bankrendszer megsegítése révén nem akart uniós forrásokat felhasználni a nem Európai Uniós eredetű, kétes forrású betétek kárpótlására. Az azonban már igen elgondolkodtató, hogy még viszonylag hosszabb gondolkodás után sem jutott a betétek általános megadóztatásánál jobb megoldás az EU-s pénzügyi szakértők eszébe.
Már a kezdő pénzügyi kurzusokon is tanítják, hogy a bank egy olyan üzem, amely a bizalmon alapul, azon az elven, hogy a betétesek megbíznak a bankokban, hogy azok megőrzik és kamattal megnövelve adják vissza a pénzüket, mégpedig akkor, amikor ők azt kérik. Ha ez az elv nem érvényesül, akkor láncreakciószerűen mindenki ki akarja venni a betéteit, s ilyenkor még a legtőkeerősebb bankok sem tudnak eleget tenni az igényeknek.

Nos valószínűleg ez a döntő momentum, amely miatt Európa-szerte idegesek lettek a kis és nagybetétesek, hiszen valóságos veszélyként jelent meg az, hogy a megtakarításaikat a központi bürokrácia megdézsmálhatja. Egy ilyen akcióterv még békeidőben is komolyan ronthatja az általános megtakarítási hajlandóságot és a beruházási kedvet. Válságos időszakban pedig hatványozottan érvényesülnek ezek a negatív hatások.

Milyen tanulságot vonhatunk le mi, magyarok a ciprusi válságból? Egyfelől azt, hogy bármilyen külső sokk igen érzékenyen érint bennünket, mert jelentősen el vagyunk adósodva és nagy a nemzetközi kitettségünk. Nem kéne tehát tovább forszírozni a kamatcsökkentést, mert 300 forint felett járva az árfolyam könnyen beszakadhat. Másfelől pedig az, hogy a bankrendszernek – élén a jegybankkal – minden áron meg kellene őriznie a bizalmat, mert ha az egyszer elveszik, akkor felbecsülhetetlen károk keletkeznek és nagyon sokba fog kerülni a stabilizáció. Éppen ezért különös óvatossággal kéne bánni a nem szokványos monetáris politikai eszközök alkalmazásával.