Minden Egész eltörött

Egyre inkább valós fenyegetés, hogy Magyarország az Európai Unió perifériájának is a perifériájára szorul – olvasható egy szakkönyv egyik tanulmányában. Hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe? – adódik a kérdés. A válasz benne van az elemzésekben. A kérdés csak az, akad-e olyan kompetens erő, amely hajlandó és képes a valóságos önértékelésre, a tényekkel való szembenézésre, a hosszú távú előregondolkodásra.

Az önbecsapás, önámítás nagyüzemben folyik. Sok éve már. Ez az, ami stabil a magyar gazdaságban. Óriási a távolság, feszítő az ellentét a kormányzati propaganda – Magyarország jobban teljesít –, valamint az emberek közérzete és a mély szakmai elemzések között. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen az aktuálpolitika mindig és mindenhol rózsásabbnak festi a pillanatnyi helyzetet és a közeljövőt, mint amilyen az a valóságban. Magyarországon így volt ez az elmúlt tíz évben is, most sincs másként. Az igazi bajt és lassan nemzeti tragédiát az jelenti, ha e tény megállapítása egyúttal megértést, belenyugvást is jelent. Akkor nincs menekvés, a lassan tíz éve tartó lecsúszási folyamat nem áll meg. Mindig lesz lejjebb, bár ezt most nehezen hisszük. De nem hittük öt éve vagy két éve sem. És volt.

Minden Egész eltörött – Ady Endre Kocsi-út az éjszakában című versének egy sorát kapta címül az a tanulmánykötet, amelyben ismert közgazdászok elemzik Magyarország és az Európai Unió fejlődési pályájának néhány aspektusát. Elkeserítő a kép. Nem is az, hogy nagy a baj, hanem hogy a vázolt összefüggésekből az derül ki, a fejlődéshez szükséges elemekből tartósan sok fontos rész hiányzik nálunk. Ezt a kutatók látják, írják, ám ez a helyzetkép inkább csak néhány műhelyvitán okoz izgalmat. Akiknek meg kellene hallaniuk, azok befogják a fülüket. Vagy csak süketek. Éppen ezért ajánlanék egy kísérletet: a jövő évben választás lesz Magyarországon. Az induló pártok meghatározó embereinek kötelező olvasmányként kijelölhetnénk a könyvből néhány tanulmányt, amit elolvasás után kötelezően meg kellene vitatniuk. A nyilvánosság előtt. Mondjuk a köztévé fő műsoridejében, a tanulmányok íróival és néhány, általuk kiválasztott szakértővel. Kikötés lenne még, hogy a személyeskedést, a másokra mutogatást mellőzve a tényeket elemezzék, és terveket vázoljanak a jövőre nézve. A cél az lenne, hogy valóságos vita, valóságos szembenézés kezdődjön el, mert az út, amin vagyunk, lefelé visz. Jó ideje. Kormányok jöttek, mentek, a gazdaság azonban nem került fenntartható növekedési pályára. É nem (csak) a külső körülmények miatt, hanem a belső, össze-vissza szabályozások, összevissza kormányzások miatt. Az aktuális kormányok sokszor úgy tettek – talán azért, mert valóban hitték, vagy mert nem tudták –, mintha a pillanatnyi megszorítás, pénzelvonás után aztán tényleg jönne a Kánaán, vagy legalábbis a tartósan felfelé ívelő pálya, a jobb élet, így aztán 20-30 év múlva már ott is leszünk a számunkra fontos országok közelében.

Ehhez képest mit mondanak a számok? „A magyar GDP 2012-ben mindössze 25 százalékkal lesz magasabb, mint 2000-ben volt, miközben a régiós versenytársaink 42-68 százalékkal magasabb gazdasági teljesítményt tudnak felmutatni, mint 12 évvel korábban. A magyar GDP volumene 2012-ben nagyjából a 2005. évi szintet éri el” – olvasható az egyik tanulmányban. Az első kérdés csak az lehet, igazak ezek a számok? A második meg az, miért alakult így? A harmadik: mit lehet, mit kell tenni országon belül, hogy ez a tendencia megváltozzon? Vagyis a rajtunk kívül álló okokat ne használjuk fel magyarázatként, kibúvóként, mert annak semmi hozadéka nem lesz. Csak az, ami eddig is volt: a „magyar út” lefelé visz. Pedig mi éppen fölfelé szeretnénk haladni.

A könyvet az Akadémiai Könyvkiadó adta ki. A szerzők között két akadémikus, több egyetemi tanár, oktató, kutatóintézet vezetője is megtalálható. Vagyis nem zöldfülűek csapatáról van szó. Elemzéseik nem söpörhetők le könnyedén az asztalról. Mellőzni viszont lehet. És menni a lejtőn lefelé, távolodva a célul kitűzött európai életszínvonaltól.