Sok ötlet, sok csalódás

A rendszerváltás után még az volt a sláger, hogy Magyarország váljon pénzügyi központtá, pénzügyi közvetítővé Kelet és Nyugat között, legyen amolyan keleti Svájc. Itt kialakult a szükséges tudás, a külföldi bankok behozták a know-how-t, a magyar cégeknek megvoltak a kapcsolataik, és az országot központi fekvése is alkalmassá tette erre. Jó ötlet volt. Kevés valósult meg belőle. Aztán jött az újabb idea, Magyarország legyen logisztikai központ, Kelet és Nyugat között szállítson, raktározzon, az országot központi fekvése erre is alkalmassá tette. Jó ötlet volt ez is. A logisztikai üzletág nagyot fejlődött az elmúlt években, talán amolyan sikersztorinak is nevezhetjük, de ettől még az ország nem lett Európa logisztikai központja. Kár. És most itt van az újabb ötlet, a termelési központról szóló. Ezzel sincs semmi baj, már csak azért sem, mert beleillik az európai trendekbe.

Az Európai Unióban is újrafogalmazzák a gazdaságpolitikát. A növekedésben az eddiginél fontosabb szerep jut az iparnak. Ez egyfajta beismerése annak, hogy nem lehet feladni a versenyt, és kiengedni a termelést az alacsonyabb bérű országokba. Csak a szolgáltatás fejlesztéséből nem lesz megfelelő stabilitás, elegendő munkahely, a magas munkanélküliség pedig szociális robbanáshoz vezethet. A versenyképességhez azonban fejlesztés kell, nagyobb hozzáadott érték, képzettebb munkaerő. Európa ezt az utat választja. És mi?
Ha úgy vesszük, mi is. Sőt! Azt is mondhatnánk, Magyarország már most is termelési központ. Pontosabban egyes városai azok. Győr, Kecskemét, Esztergom autóipari termelési központ, Jászberény a porszívógyártás fellegvára, a Bosch-gyárak behálózzák a fél országot. Említhetjük Szegedet is, a kutatás-fejlesztés központját. Van itt minden! Valami azonban mégsem stimmel. Nincs növekedés, a húzóiparágban dolgozó vállalatok sem húznak. A piacképes kicsik meg a túlélésért harcolnak. Persze, ez sem magyar specialitás. Máshol azonban már van némi növekedés. A válság elhozta a megtisztulást, a folyamatok újragondolását. Nálunk pedig ígéret van, növekedési fordulatra. Vajon miből táplálkozik ez az optimizmus?

A versenyképes befektetési környezethez – amit az államtitkár ígér – nemcsak szavak kellenek. És az sem elég, hogy egy kiválasztott vállalati körrel stratégiai megállapodást köt a kormány. Ezekkel sincs semmi baj, de pótcselekvések. A kiszámítható gazdaságpolitikát helyettesítik. A meghirdetett ún. unortodox politikát nemcsak a külföldi cégek, a magyarok se igen értik. Egy darabig még keresték, milyen elmélet húzódik meg mögötte, ma már nem keresik. Elkönyvelték: az unortodox gazdaságpolitika azt jelenti, hogy onnan kell pénzt elvenni, ahol van. Ha ez a nézet általánosság válik – és úgy látszik, azzá vált –, akkor nem lesz fejlesztés, beruházás, terjeszkedés. Minek? Ha a hasznot egy hirtelen jött ötlettől vezérelve úgyis elviszi az állam? A kialakult bizalmatlanságot nem tünteti el pár jó szó. Ettől még hitel sem lesz – bár az MNB éppen tegnap hozott nyilvánosságra egy hitelezést ösztönző csomagot –, meg piac, de piacképes termék sem. Tehát összetett és éppen ezért elég mély a válság. Már régen nem csak a nemzetközi környezet válságáról beszélnek a szakértők, hanem a hazai gazdaságpolitika tesze-toszaságáról, kiszámíthatatlanságáról, stabil stratégia helyett állandó ötletelésről.

A kiszámíthatatlanság bizonytalanná tesz, a bizonytalanság rosszkedvűvé, visszafogottá. Elmaradnak a fejlesztések, a beruházások. Kivételek persze, itt is akadnak. Kevesen. Ezért egyelőre nyomaszt a recesszió. A most elmaradó beruházások nem a mai termelést, hanem a jövő növekedési esélyeit teszik tönkre. Ezt kellene józan paraszti ésszel végiggondolni. Gondoljunk a viccben szereplő rabbira: lettek volna még ötletei, de sajnos, a libák mind megdöglöttek.