Tanulni, tanulni, tanulni

Sokat elárul, hogy egy konferencián miért tapsol a közönség már egy előadás kellős közepén is. A végén sokszor csak udvariasságból, menet közben viszont egyértelműen a tetszés, az egyetértés miatt. Így volt ez a Világgazdaság innovációs konferenciáján is.

„Tanulni, tanulni, tanulni” - Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója csak ennyit mondott, amikor arról beszélt, melyek az innováció legfőbb feltételei. És spontán jött a taps, jelezve, a közönség ezzel nagyon egyetért. (És nagy valószínűséggel senkinek nem jutott eszébe, hogy e szó hármas használatát Lenin egyik mondásának tulajdonítják.) Evidens ez a vélemény, nem? Magyarországon most mégis fontos, hogy ezt nyilvánosan, egy szakmai konferencián is hangsúlyozzák. A beindított kormányzati folyamatok – a központosítás, a kötelező iskolai korhatár leszállítása, a hirtelen és drasztikusan bevezetett tandíj (pardon, oktatási hozzájárulás) – ugyanis nem kedveznek a tanulási kedv felkeltésének.

Oktatás, oktatás, oktatás – mondta Lakatos Péter, a Videoton vezérigazgatója, amikor arról kérdezték, hogyan lehetne javítani az ország innovációs képességén. Ehhez még hozzátette: az oktatás teljes skáláját átfogó változásra lenne szükség, amely magában foglalja a tanárok megbecsülését, a problémamegoldó gondolkodásra nevelés integrálását, és a gyakorlatban is hasznosítható műszaki ismeretek beépítését a tananyagba. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy a XXV. vezérigazgatói találkozón is a tanulást nevezték meg az egyik legfontosabb innovációs feltételnek, akkor talán nem nagy merészség kijelenteni: ebben az üzleti szektor egyetért. Ettől azonban még nem változik semmi. Vagy legalábbis nagyon lassan. Mert nem önmagában a tanulással van baj. A társadalmi gondolkodással is. Ami egyre inkább múltba hajló, a régi dicsőségek alapján formál jogot mai elismerésre, és a valóságos folyamatok valóságos megismerése helyett inkább hisz a „tündérmesékben”, az ígéretekben.

Magyarországon az egyik legdivatosabb szó a gazdaságban az innováció. Ha a gazdaságpolitikusok, cégvezetők arról beszélnek, hol van az ún. kitörési pont – ez is egy topkifejezés –, akkor biztosan első helyen említik az innovációt. Ahogy az Európai Unióban is. Az EU le van maradva e téren az USA-hoz képest, mi le vagyunk maradva az EU legtöbb országához viszonyítva. Négy innovációs kategóriából bennünket a harmadikba soroltak, úgy húsz tagállam van előttünk. De azért imamalomszerűen ismételjük, innováció, innováció, innováció. Ez kell a sikerhez. Ez valószínűleg tényleg így van egy olyan országban, amely nyersanyagban szegény, viszont azt tartja magáról, hogy találékony, kreatív, vagyis az Isten is innovációra, újításra teremtette ezt a népet.

Valójában megtévesztő ez a rutinszerűen ismételt nemzeti öndicséretet. Mitől lennénk mi okosabbak, ötletesebbek, mint mások? Hol van az a társadalmi-gazdasági közeg, ami erre inspirálná, mondjuk a kutatókat, vagy éppen a vállalatoknál dolgozókat? Ideje lenne legalább magunknak bevallani – hangzott egy megjegyzés a VG-konferencián – hogy ötletelni még csak tudunk, megvalósítani kevésbé. Ezért van nálunk annyi meg nem értett zseni, vagy mellőzött feltaláló. Az innováció ugyanis akkor ér valamit, ha egy teljes ciklust magában foglal: az ötlettől a piaci megjelenésig. Ez az, ami nem megy. Itt hiányoznak bizonyos képességek: a piaci ismeret, üzleti kapcsolatok, a nyelvtudás esetleg a kommunikációs képesség.

Ez sem gond, ha tudatában vagyunk ezen képességek hiányának, és kölcsön vesszük a tudást. Akár külföldről is. Fogadó készek vagyunk erre? Nyitottak? Racionálisak? Önkritikusak?

Nem, nem, nem! A valós önértékelés nem úszható meg. Ha viszont erre nem vagyunk hajlandók, csak melldöngetve dicsekszünk, milyen kreatív, innovatív a magyar nemzet, akkor nem jutunk messzire. Még tíz év múlva is arról rendezhetünk konferenciát, mit kell ahhoz tenni, hogy piaci siker is koronázza zseniális innovatív ötleteinket.