Üzenet a hamu alól

Az euróövezet kedvenc játékává vált a „Ki lesz a következő?” A cél egyszerű: megtalálni azt az országot, amelyik várhatóan külső beavatkozásra szorul, hogy elkerülje az államcsődöt. A szabályok sem sokkal bonyolultabbak: kipécézni egy helyet, racionális magyarázatot adni arra, miért fenntarthatatlan az ország államháztartása és/vagy bankrendszere, aztán figyelni az aggódó piacok reakcióját.

Ciprus után most Szlovénia került terítékre, ám túlméretezett bankrendszere miatt emlegetik már Máltát, Luxemburgot, az általános recesszió okán Szlovákiát és Észtországot is. Mellesleg a hollandoknak sem megy valami túl jól, a franciák „időzített bombaként” pöffeszkednek, Olaszországban csak kicsit jobb a helyzet, mint Pompejiben a Vezúv kitörése után, Spanyolország pedig csak azért nem csúszik a mélybe, mert ott már nincs hely a görögök miatt.

Hibát természetesen nem nehéz találni, hiszen a valutaunió kormányainak többsége a mai napig nem fogta fel, hogy döntéseivel nem csak a saját mocsarát túrja, hanem egész Európára hatással van. De hibákat azért is könnyű találni, mivel azok mindenkinek a szemét kiszúrják – leszámítva az eurózóna bővítéséről szóló döntések meghozatalakor átmeneti vakságban szenvedő politikusokét.

Vajon meddig feszíthető a húr? Meddig bírja az állandósult vészhelyzetet az a rendszer, amely az utóbbi időben a valutaegység előnyei helyett csakis a hátrányait mutatta meg? José Manuel Barroso európai bizottsági elnök egyre ingerültebb reakciói, vagy tanácsi kollégája, Herman Van Rompuy kiábrándultsága nem sok jót sejtet, ahogy Angela Merkel német kancelláron is látszik, mindent meg fog tenni, hogy ne rántsa magával kormányát az euróövezeti krízis. Növekedés nélkül aligha múlik el a veszély, amíg azonban a bővülésnek még a reménye sincs meg, egyetlen szórakozásunk marad: megpróbáljuk kideríteni, ki lesz a következő.