A magyar gazdaság látványos növekedési fordulata hét szűk esztendő után is késik

A magyar gazdaságról az utóbbi időben napvilágra került termelési és foglalkoztatási adatok egyaránt azt jelzik, hogy a recesszió az idén véget érhet. Túlzott optimizmusra viszont aligha adnak alapot az indikátorok: a munkaerőpiaci és a növekedési mutatók is arra utalnak, hogy a korábbi visszaesést vélhetően nem látványos fellendülés, hanem csupán stagnálás, jó esetben szerény növekedés követi majd.

Számos ok hátráltatja az érdemi fordulatot. Az egyik kétségtelenül a világgazdaságban mutatkozó bizonytalanság, mindenekelőtt az euróövezet elhúzódó adósságválsága, valamint ennek importkeresleti és társadalmi-politikai következményei. Az okok másik csoportja viszont a belföldi folyamatokból adódik. Korábban sokan azt várták, hogy a hét szűk esztendő 2013-ban már véget ér, és mégha konkrét formájukban erősen vitathatóak is az elmúlt évek költségvetési stabilizációs intézkedései, idén már erős pozitív növekedési hatásokkal járnak. Ehhez képest a stagnálás bizony csalódást keltő – a magyarázat viszont nem adódik pusztán a szokásos gazdasági tényezőkből, hanem részben a hazai gazdaságpolitikai körülményekre is visszavezethető.

Sokan és sokszor leírták már azokat a negatív konzekvenciákat, amelyek a tulajdonjogok biztonságának, illetve az általános jogbiztonságnak a romló érzetéből adódnak. A külföldi befektetők többnyire elmaradnak, de nem tapasztaljuk eközben az állami megrendelésektől független, sikeres hazai vállalkozások burjánzását sem. Akad persze néhány privilegizált vállalkozás, illetve cégcsoport – az ő pénzügyi eredményességük azonban nem jár, nem is járhat makroszinten pozitív termelési és foglalkoztatási következményekkel. A bizonytalanság miatti óvatosság a mai magyar gazdasági szereplők jellemző viselkedési mintája: a cégek halasztják beruházásaikat, vagy véglegesen lemondanak róluk, illetve a lakosság és a vállalkozások is kerülik a hitelfelvételt. Ezt döntően az alapvető instabilitás érzete magyarázza: a korlátozott munkalehetőségek és a bizonytalan jövedelmi viszonyok mellett mindenki túlzottnak véli a kockázatot.

Ezen a ponton érdemes kitérni a hazai foglalkoztatási és jóléti politika néhány vonására. Aligha vitatható, hogy a kormányzat erős ösztönzőket léptetett életbe a munkakereslet növelésére – mindennek ára ugyanakkor a munkaerő, a tényleges és a reménybeli foglalkoztatottak kiszolgáltatottságának növekedése volt. Márpedig ez nem szükségszerű; ha a nálunk alkalmazott, illetve a nemzetközi összehasonlítások szerint leginkább sikeresnek tekintett észak-európai foglalkoztatáspolitikai intézkedések hasonló és eltérő vonásait keressük, akkor az aktív munkaerőpiaci eszközök különbségeit azonosíthatjuk – és nem csupán konkrétan, hanem koncepcionálisan is. Az észak-európai államok nem kizárólag, sőt nem is elsősorban szankciókkal serkentik az álláskeresést, hanem elsősorban arra koncentrálnak, hogy képessé tegyék az állásukat elvesztő munkavállalókat a létrejövő új munkahelyek megtalálására. Ebben a logikában valóban kevésbé szükséges a munkahely biztonsága, hiszen az állás esetleges elvesztése mellett a rendszer jórészt garantálja a munka biztonságát. Mi több, elegendő pénzügyi forrást és így kellő időt is hagy az álláskeresésre. Rövidre zárva: míg nálunk az állásukat elveszítők jellemzően tartósan kiszolgáltatottak, helyzetük rövid idő elteltével anyagilag fenntarthatatlanul kritikussá válik, addig Észak-Európában az állástalanság inkább átmeneti, jó eséllyel orvosolható állapot. Amíg ezen a téren nem közelítünk a vágyott északi modell felé, addig óvatosak és kockázatkerülők maradunk, ami tartósan nehezíti a fellendülést.
VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.
Megjelenés minden szerdán.