A Videoton-vezér a szellemirtókról

2004-ig a k+f tevékenység támogatása nagyjából abban merült ki, hogy az ilyen ráfordításokat költségkénti elszámolásuk mellett a cégek ismételten tudták érvényesíteni az adóalapjuk csökkentésében. 2004-ben belépett az innovációs járulék, az iparűzési adóalap 0,2 százalékos, majd 0,3 százalékos mértékével. (Egy termelő cég iparűzési adóalapja durván az árbevétel anyaghányaddal csökkentett része, a társasági adó alapjánál sokkal magasabb.) Bár akkor ez új adóként jelent meg, kifejezetten a nagyvállalatokat sújtva, melyek egyikének magam is vezetője vagyok, alapvetően pozitív volt róla a véleményem. A saját hatáskörben k+f-et végző cégek ugyanis az adott tevékenység költségének mértékéig mentesültek az új adó befizetése alól, így számukra újabb motiváció lépett be a k+f tevékenység végzésére. Tény, hogy körülbelül 2004-től a GDP arányos k+f ráfordítások növekedésnek indultak, megkezdtük a felzárkózást a fejlett országokhoz, annak ellenére, hogy a hazai támogatási rendszer még ekkor sem közelítette meg a fejlett országok ilyen célú támogatási intenzitását.

2011-ben aztán az egyik Matolcsy-csomag részeként a kormányzat teljes mértékben megszüntette az innovációs járulék terhére történő, adózó általi elszámolhatóságot, központosította ezt az adónemet (is). A kezdeti ígéretek, miszerint egyfajta pályázati rendszeren keresztül a cégek majd visszakapják ezt, jobbára ígéretek maradtak, a cégekhez visszajutó támogatás nem közelíti meg az adónemből beszedett bevételeket. A szigorítás indokolt volt, mivel megjelentek olyan „szakértő” cégek, amelyek nyakatekert innovációs projekteket kreáltak olyan – például szolgáltató – ágazatoknak is, amelyekben a k+f nem jellemző. A törekvés tehát érthető, de a megvalósítás a fürdővíz és a gyerek esete: különösen a valós kísérleti fejlesztést végző cégeket bünteti.

Már ez is jelentős visszalépés volt még a 2004 előtti állapothoz képest is, mivel a 0,3 százalékos mértékű adó bevezetésre és központosításra került. Valójában azonban ennél sokkal rosszabb történt, ugyanis a kormányzat jelentősen szigorított annak értelmezésében, hogy mi minősül a termelő cégek számára különösen releváns kísérleti fejlesztésnek.

Gyakorlatilag megkövetelik, hogy az elszámolt k+f projekt eddig ismeretlen tudományos eredménnyel kecsegtessen, miközben nincsenek tekintettel gazdasági szempontokra. Például egy adott célú, adott költségvetésű, teljesen új konstrukciójú gép nem felel meg, ha nem tartalmaz kifejezett tudományos újdonságot. A versenyszférában végzett egyedi fejlesztések így kiszorulnak a k+f fogalomköréből, ami ellentétben áll az EU-s gyakorlattal!

A szigorításhoz hozzá tartozik, hogy a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (a korábbi Szabadalmi Hivatal) új feladatul kapta, hogy a NAV szakmai partnere legyen annak eldöntésében, hogy egy adott téma teljesíti-e a k+f projekt újsütetű definícióját. A jelenleg érvényes tendenciózus kérdőív és módszertani útmutató alapján azonban kísérleti fejlesztésre szinte csak a nemleges válasz marad, így nem csoda, hogy – a nem hivatalos információk szerint – eddig gyakorlatilag valamennyi esetben a NAV-nak adott igazat a hivatal.

Különösen kiszolgáltatottak a cégek azokra a 2012-t megelőző évekre, melyeket még nem vizsgált a NAV. Az új értelmezés ugyanis visszamenőleg (!) is alkalmazásra kerül, ami aranybánya az adóhatóság számára: nem csupán adóhiányt, hanem bírságot és késedelmi kamatot is meg tud állapítani. Vajon megéri büntetni azokat, akik jóhiszeműen nekiláttak olyan új termékeket létrehozni, amelyeket 2012 előtt még mindenki (a NAV is) k+f-nek tartott?

Ahhoz, hogy az egyes országok k+f ráfordítás tekintetében összevethetők legyenek, a fejlett országok (OECD, Eurostat) közös definíciót dolgoztak ki, melyet az ún. Frascati kézikönyvben rögzítettek, és rendre felülvizsgálnak, kiegészítenek. Ez a kézikönyv, bár statisztikai céllal készült, iránymutatóként elfogadott ma is, mindenhol. (Ezt az SZNTH aktuális anyagai is elismerik.) Az ebből származó eredeti, angol nyelvű definíció – bizonyos, ésszerű megkötések mellett – a kísérleti fejlesztés kategóriában elismeri az addigi tudományos eredményeket felhasználó új alkalmazások készítését is, és nem köti ki feltételként az új tudományos eredményt. Talán az sem véletlen, hogy egy újabb kiegészítésében külön kategóriaként tekinti a hozzánk hasonló fejlődő országokat: speciális, megengedőbb módon. Mi az oka annak, hogy a kreatív magyar fordítás kiköti a tudományos újdonság meglétét? Biztos, hogy némi költségvetési bevétel okán nálunk szigorúbb értelmezés indokolt, mint az, amelyet a fejlett országok alkalmaznak? Ez a bevétel csupán időleges, mert a cégek le fogják építeni az adókockázatot, esetünkben a tevékenység megszüntetésével.

Mindezek eredményeképpen nem kétséges, hogy a k+f-ráfordításoknak az a része, amely a versenyszférához kapcsolódik, és a legdinamikusabban fejlődhetne, zuhanni fog. Lehet, hogy egyszer itthon fúziós reaktort fogunk fejleszteni, de ahhoz szellemi és anyagi alapok kellenek. A hazai feldolgozóipar, talán éppen jelentős EU beágyazottsága okán, csak lépésről lépésre tud ebben haladni. Aki magasugrást tanul, és 2 méterre teszik neki első napon a lécet, neki se fut. Át kellene ezt gondolni!