Az eurózónában csak kockázatok maradtak és a reménytelen pangás

Történelmi mélypontra került tegnap az euróövezeti alapkamat. Igen, pont oda, ahol az európai gazdaság jelenleg tartózkodik. Érthető, hogy a Mario Draghi vezette Európai Központi Bank lépésén igazából nem is lepődött meg senki: rég hallhattunk ennyi pesszimista nyilatkozatot Brüsszelből és Frankfurtból, mint az elmúlt hetekben.

Pedig minden olyan szépnek tűnt: látszólag sikerült eloltani a görög tüzet, nem ment csődbe Spanyolország, az olaszoknak sikerült (Berlusconi nélkül) kormányt alakítaniuk, és még a végtelen hosszúra nyúlt tél is véget ért. Kár, hogy mindebből az egyetlen pozitív fejleményként a hó elolvadását könyvelhetjük el, azon túl csak kockázatok maradtak és a reménytelen pangás. És persze annak beismerése, hogy az eddigi, a fiskális szigort és a megszorításokat szinte egyedüliként elfogadó politika nem hozta meg a várt eredményt: a konszolidációt nem sikerült elhoznia, a növekedést viszont jó időre ellehetetlenítette. Fordulópont volt José Manuel Barroso európai bizottsági elnök egy héttel ezelőtti nyilatkozata, amelyben azt fejtegette, a megszorító politika elérte a határait.

Draghi ehhez nem találta fel a spanyolviaszt, különösen, hogy a fellendülés elősegítésének fontosságát lassan egy éve szajkózza minden magára valamit is adó európai politikus. Kár, hogy a gazdaság egyik szereplője sem figyel oda rájuk: a fogyasztók csak nem akarják növelni a fogyasztásukat, a gyártók a termelésüket, hitelt felvenni így felesleges is, nem mintha mernének, a bankok pedig nehezen mondhatják magukról azt, hogy ilyen helyzetben meg tudtak erősödni a 2008-as sokk után. Legfeljebb annyi változott most, hogy a recesszió ördögi spiráljából való kiutat most már az EKB is Szent Grálként fogja keresni. Félő azonban, ahogy a brüsszeli kőrengetegben nem sikerült rálelnie a több tízezer eurokratának, úgy a frankfurti felhőkarcolók között sem találják majd meg.