Harvardi professzor: politikai unió nélkül nem marad életben az euró

Az eurózóna válságának megoldását célzó stratégiáknak a periféria-országok adósságának leírását is tartalmaznia kell. Ezen országok hatalmas banki és államadóssága meggátolja a gyors, fenntartható növekedés elérését.

Nem ez az első alkalom, hogy az adósságok nagyarányú leírásának szükségessége mellett érvelek. Két éve ezt írtam: „Európa alkotmányos válsággal küzd. Senkinek nincs ereje arra, hogy ésszerűen rendezze a periféria-országok adósságválságát. Ehelyett Portugália, Írország és Görögország (a PIGS-országok) nyilvánvalóan fenntarthatatlan adósságterhének átstrukturálásával a politikusok egyre nagyobb mentőcsomagokat kényszerítettek ezekre az országokra, feltételül egyre irreálisabb megszorításokat szabva.”

Több tanulmányom társszerzőtársa, Carmen Reinhardt ugyanezt fogalmazta meg, talán még világosabban. A Washington Postban 2010 májusában megjelent, „Az európai adósságválság öt tévhite” című írásában a harmadik tévhit a következő: „a megszorítások megoldják az európai adósságválságot”. Ezt a mantrát tucatnyi alkalommal ismételtük meg azóta.

Az adósságátstrukturálással az eurózóna északi országai (köztük Franciaország) több száz milliárd eurót tömtek egy lyukas zsákba. Az északi országok adófizetői arra lesznek kényszerítve, hogy hatalmas mennyiségű pénzt adjanak majd a bankoknak, még akkor is, ha a kormányzatok jelentős veszteségeket hárítanak át a hitelezőkre. Ez a több száz milliárd euró már elveszett, az ellenkező színlelése olyan játék, amely nem folytatható a végtelenségig.

A magán- és államadósságok csökkentésének kíméletesebb módja egy hosszantartó, de mérsékelt inflációs időszak alkalmazása lenne, ahogy azt 2008 decemberében, „Az infláció most a kisebbik rossz” című írásomban javasoltam. A kordában tartott, de tartósan magasabb infláció segítene abban, hogy az ingatlanok reálértéke gyorsabban csökkenjen, és megkönnyíthetné, hogy a bérek gyorsabban emelkedjenek Németországban, mint a periféria államaiban. Ez négy és fél évvel ezelőtt jó ötlet volt – és még ma is az.

Mire lenne még szükség? A gazdaságok átstrukturálására tagállami szinten, valamint az eurózóna politikai integrációjára. Egy másik korábbi írásomban arra a következtetésre jutottam, hogy „további mély politikai és gazdasági integráció nélkül – amely esetleg nem terjed ki az összes jelenlegi eurózóna-tagállamra – az euró nem biztos, hogy fennmarad az évtized végéig”.

Most minden szem Németországra szegeződik, holott az euró sorsa valójában Franciaországon múlik. Németország mellett Franciaországnak kell a növekedés és a stabilitás második támaszává válnia.

Átmeneti keynesiánus keresleti eszközök segíthetnek egy rövid ideig tartó belső növekedés elérésében, Franciaország versenyképességi problémáit azonban nem fogják megoldani. Franciaországnak és Németországnak meg kell teremtenie egy olyan politika alapjait, amely néhány évtizeden belül elvezet egy sokkal mélyebb politikai unióhoz. Máskülönben a tervezett bankunió és a fiskális transzferek mögött nem lesz meg a szükséges politikai legitimáció.

Ahogy kollégám, Jeffrey Frankel megjegyezte, a német politikai elit húsz éve hangoztatja, hogy az eurózóna nem válik majd transzferunióvá. Végül azonban a német átlagembernek lett igaza. Az eurózóna megmentéséhez ugyanis az északi országoknak folytatniuk kell a periféria hitelezését, amíg azok ismét vissza tudnak térni a piaci finanszírozáshoz.

Tegyük fel, hogy Németország még több terhet vesz a vállára (függetlenül attól, hogy az eurózóna fennmarad-e). Ebben az esetben miként lehet folyó fizetési mérlegének jelentős többletét a legjobban arra használni, hogy orvosolja Európa gondjait? Nyilvánvaló, hogy az implicit fiskális kockázatok ellenére Németországnak el kell fogadnia, hogy az Európai Központi Bank (EKB) szerepe tovább fog erősödni.

Számos elképzelés született arról, hogy miként lehetne az alacsony német kötvényhozamokat felhasználni a partnerországok kisegítésére, azon túl, hogy egyszerűen bővítjük az EKB mérlegét. Ahhoz azonban, hogy egy ésszerű tehermegosztás létrejöjjön, az eurózóna vezetőinek abba kell hagyniuk az arról való álmodozást, hogy politikai unió nélkül az euró túléli a következő 20-30 évet.

Az adósságleírások és a garanciák megadása mindenképen növelni fogja a német államadósságot, ahogy szükség lesz Németország és talán más szomszédos országok bankjainak megmentésére – de minél hamarabb transzparenssé válnak a valódi problémák, annál alacsonyabbak lesznek a hosszú távú költségek.

Véleményem szerint a rászoruló országok kisegítésében a német mérleg közvetlen felhasználása sokkal jobb eredményt érne el, mint a Németország által diktált fiskális expanzió. Sajnos ez az érv az Európáról szóló vitában nem aratott különösebb sikert. Bármennyire hangossá és agresszívvé vált a megszorításellenes mozgalom, továbbra sem létezik egyértelmű keynesiánus gyógymód az eurózóna adósság- és növekedési bajok orvoslására.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org