Jól éljünk vagy dolgozzunk?

Lehet jól élni munka nélkül is – szögezhetjük le mindjárt az írás elején. Csakhogy keveseknek, a szerencsésebbeknek adódhat meg ez az állapot. Ők azok, akik eleve jó családba születtek, vagyonosak, vagy nyertek a lottón. Vagy? Vagy mondjuk nagyon jól fizető állást találtak, sikeres vállalkozást menedzselnek, kiemelkedő sportolók, művészek. De ez már valamilyen módon munkához, a teljesítményhez kötődik. Még akkor is, ha a közvélekedés szerint egyes szakmák anyagilag érdemeiken felül elismertek a piacon. Az európai polgárok többsége nagy valószínűséggel nem ilyen állással rendelkezik, tehát sokaknak nagyon is meg kell dolgozniuk azért, hogy életszínvonaluk, életminőségük javuljon.

Persze, a jóléti államot nem ebben az értelemben szokták használni, és nem is ezért kritizálják. A jóléti állam egyik fontos jellemzője, hogy közösségi forrásból biztosít bizonyos szolgáltatásokat polgárainak, így csökkentve a különbséget a nagyon jól élők és az esetlegesen nyomorgók, rosszabb helyzetben lévők között. A legfontosabb állami szolgáltatások közé tartozik – Európában legalábbis – az ingyenes egészségügyi ellátás, bizonyos szintig ingyenes oktatás és bizonyos szociális juttatások, mint például a gyermeknevelés segítése különböző eszközökkel, vagy éppen a munkanélküliséghez kapcsolódó támogatások. Leginkább az utóbbi miatt erősödött fel a kétség és kritika, mondván, aki ilyen segélyt kap, annak nem lesz kedve dolgozni, a segély demoralizál. És elkezdődött a munkanélküliséghez kapcsolódó állami pénzek korlátozása. Nemcsak Magyarországon.

Ha nem lenne válság, akkor valószínűleg csak általában, s leginkább kutatók foglalkoznának e témával, s mutatnának rá a juttatások káros hatásaira. Ámde egy elhúzódó krízis minden olyan problémát felnagyít, ami az állami kasszát terheli. És itt jön be az „inkább dolgozzanak!” szokásos előítéletes formula az állami segítséggel szemben. Ez egészen addig hat, amíg a munkanélküliség személyes élménnyé nem válik, mert akkor kiderülhet: sokszor nem azon múlik a munka, hogy akarunk-e dolgozni, hanem hogy van-e állás a recesszióval sújtott gazdaságban. Általában nincs, vagy nem ott, és nem abban a szakmában van, amihez mi értünk. Ha valaki ezt személyesen is megtapasztalja, plusz a munkakeresés néha megalázó szakaszait átéli, akkor átértékeli a munkanélküli segély értelmét, hasznát is. Ez a történet emberi része. Van azonban szociológiai-társadalmi következmény is – a nyomor elterjedése növeli a társadalmi különbségeket, sőt, megélhetési bűnözéshez vezet. A közgazdászok meg azt elemzik, hogy a belső fogyasztás visszaesésében milyen szerepet játszik az állami források elapadása, hogy meddig hasznos a közmunka, és mikortól káros inkább.

A kép tehát bonyolult. A kormányok általában pillanatnyi kényszer hatására cselekszenek és hirdetik az igét, ám inkább hosszú távú gondolkodás kellene az optimális megoldáshoz. A jóléti társadalom egyik fő dilemmája az, mennyiben rontja a gazdaság hatékonyságát, az egyén munkavállalási hajlandóságát a munkanélküli segély, vagy az ilyen-olyan szociális támogatás. És hogy mi történik ezek megvonása után? E vita válságban szokott fellángolni. Az azonban még ilyenkor is kiderül, hogy a jóléti társadalom előfeltétele a munka. A növekedés teremti meg az állami szociális, jóléti intézkedések alapját. S bár jóléti államról beszélünk akkor, amikor ingyenes egészségügyi ellátást, oktatást, szociális juttatásokat emlegetünk, valójában csak arról van szó, hogy Európában kialakult egyfajta életminőség, amibe ezek az elemek valamilyen szintig beletartoznak. A recesszió ezeket veszélyezteti. A megoldás azonban nem jólét vagy munka kérdése, hanem munka és jólét. Ha lehet, így együtt. Az utóbbi előfeltétele az előbbi. Általában.