Kézfogás vagy induló harc?

Csődöt mondott a tudomány: miközben a fiatalok munkanélkülisége egyre nő, az idősebb generáció hosszabb ideig kénytelen dolgozni. Pénzügyi okokból. Ha hosszabb az élet, akkor az aktív, munkával töltött időszaknak is hosszabbnak kell lennie. A nyugdíjbiztosítók nem bírnák anyagi fedezettel a sokáig tartó nyugdíjas éveket. Így is egyre nagyobb arányt képviselnek a 65 éven felüliek egy-egy országban. Minden fejlett országban így van ez. Tehát dolgozni kell, egyre tovább. A fiatalok meg hoppon maradnak. Válság van, a cégek spórolnak, és kiderül, kevesebb dolgozóval is megy a lassú tempóra állt szekér.

Mivel pedig a munkaerőpiac bővülése egyelőre inkább csak remény (lásd az alsó véleményeket), ezért minden ország rákényszerül valamilyen kreatív megoldásra. Enrico Giovanni olasz munkaügyi miniszter „generációk közti kézfogást” hirdetett, olvasható a VG Online egyik hírében. Az ötletet a szakszervezetek is támogatnák. Az a lényeg, hogy az idősek tanúsítsanak önmérsékletet, és adják át munkahelyüket a fiataloknak. Már csak azért is, mert „Olaszországban a fiatalság soha annyira jól nem volt kiképezve, mint mostanában, ám körükben a munkanélküliség aránya eléri a 38,4 százalékot”. Elképesztő ez a szám, érthető, ha a területért felelős miniszter kínjában a meglévő munkapiac újraosztását határozta el. Költséges megoldás, mert az állásukat önkéntesen feladó öregedő munkavállalók után a tényleges nyugdíjkorhatár eléréséig valakinek fizetnie kell a járulékot. Mivel a részletek még nem világosak, csak sejthető, hogy ezt valamilyen módon szétterítenék az adófizetők között. Vagyis az idősebbek nyugdíja később rendben lenne, arról azonban nem szól a hír, hogy mi van a fizetésükkel.

Miből élnek, ha nem keresnek? Vagy kapnak majd valamilyen járulékot, fizetést, csak dolgozniuk nem kell? Ha így lenne, megjósolható, hogy rövidesen arról szólnak majd a cikkek: mire föl kapnak fizetést azok, akik nem dolgoznak?! Tehát e megoldás vészhelyzetben és csak ideiglenes jelleggel működhetne, amíg a tartós és végleges megoldás meg nem születne.

Egész Európában ezt a tartós megoldást keresik. Egyelőre kevés eredménnyel. Számtalan program született és születik, amely mind a fiatalok munkába állítását célozza. Egy azonban biztos, a tendenciát – a fiatalok növekvő munkanélküliségét – meg kell törni. Mert elfogadhatatlan, s hosszú távú társadalmi hatását nézve rendkívül kártékony, demoralizáló, ha az aktív, tettre kész, sokat bíró, bizonyítani akaró fiatalok nem kapnak munkát. Kiábrándultság, depresszió és még ki tudja, milyen reakciók követhetik ezt az állapotot. És akkor a gazdasági hatásról még nem is beszéltünk. Az olasz generációs kézfogás egy próbálkozás az Európában tapasztalható számtalan kísérletből. Ott már-már kezelhetetlen a majd’ 40 százalékos munkanélküliség a fiatalok körében. Lépni kellett, kényszerhelyzet van. Ilyenkor a nem túl racionális megoldások is jobbak a semminél.

A kérdés az, hogy az ilyen típusú megoldás nem teremt-e generációs ellentéteket? Az idősebbek rossz néven vehetik a munkaerőpiacról való kiszorulásukat, főleg ha ez a megszokott életszínvonalat is rontja. A fiatalok meg úgy vélhetik, azért nem kapnak állást, mert a sok évtizede dolgozó emberek nem lépnek tovább. Akik talán lépnének, de nem tehetik, mert közben a nyugdíjkorhatár egyre csak följebb csúszik.

Patthelyzet van. A válság átrendezi a viszonyokat – hangzik szakértőktől a helyzetértékelés –, válság után egészen más lesz az élet, mint eddig. Csak remélni lehet, hogy a munkaerőpiaci fejlemények még nem az átrendezett viszonyokat jelentik. Csupán egy átmenetet, a racionális működési modell felé.