Miért fizetnénk többet?

Amikor a lengyel külügyminiszter, Radosław Sikorski áprilisban Kijevben tárgyalt, a beszámolók szerint ukrán tárgyalópartnerei kinevették, amiért egy mindössze 165 dolláros japán kvarcórát viselt. Egy ukrán napilap beszámolt a kijevi kormány tagjainak preferenciáiról, több miniszter van, akinek órája 30 ezer dollárnál is drágább. Az ukrán parlamentben, a Radában még kommunista képviselői is akad, akinek órája többe kerül 6000 dollárnál.Valójában annak kellett volna nevetnie, akit kinevettek. Az olvasó talán nem nevetne (talán csak magában, nehogy udvariatlannak tűnjön) egy olyan emberen, aki több mint 200-szor annyit költ, és végül egy rosszabb minőségű terméket sikerül vásárolnia?

Az ukrán miniszterek ugyanis pontosan ezt érték el. Vásárolhattak volna egy pontos, pehelykönnyű, mindenféle karbantartás nélkül öt évig tökéletesen pontosan működő kvarcórát. Ehelyett sokkal többet költöttek olyan különlegességekre, amelyek havonta több percet késnek, és ha egy vagy két napig elfelejtik őket felhúzni, akkor meg is állnak (vagy olyan mechanizmus van bennük, amely akkor áll le, ha nem mozgatják). A kvarcórában ráadásul van ébresztő-, stopper- és időzítő funkció, amely a többi órából vagy hiányzik, vagy a gyártó csupán a design vagy a konkurenciával való lépéstartás végett kínálja.

Miért köt egy vásárló ilyen rossz üzletet? Talán nosztalgiából? A Patek Philippe egész oldalas hirdetésén a cég elnöke, Thierry Stern arról beszél, hogy a cég által gyártott valamennyi óra hangját egy ütőműves zsebórával hallgatja meg, ahogy azt egykor az apja és nagyapja is tette. Ez mind szép és jó, de Stern nagyapjának kora óta az időmérés terén komoly előrelépéseket tettünk. Miért utasítanánk el azt, amit az emberi leleményesség lehetővé tett számunkra? Nekem is van egy öreg töltőtollam, amely egykor a nagyanyámé volt, és rá emlékeztet – de eszembe nem jutna, hogy ezt a cikket azzal a tollal írjam.

Thorstein Veblen tudta a választ. 1899-ben megjelent klasszikus művében, amelynek címe The Theory of the Leisure Class, kifejtette: amint a vagyon válik a társadalmi státus alapjává – mondjuk a bölcsesség, a tudás, az erkölcsi tartás vagy a harci képességek helyett –, akkor a gazdagoknak a pénzköltés olyan formáit kell megtalálniuk, amelynek egyetlen célja a vagyoni helyzet fitogtatása. Veblen, aki ezt „feltűnésből vásárlásnak” nevezte, társadalomtudósként írt, és tartózkodott az erkölcsi ítélettől – bár olvasóiban nem hagyott sok kétséget afelől, hogy miként vélekedik az efféle költekezésről, különösen olyan időben, amikor sokan nyomorban élnek.

Az, hogy egy nevetségesen drága óra viselésével kürtöli világgá, hogy milyen magasra kapaszkodott a társadalmi ranglétrán, különösen erkölcstelennek tűnik egy olyan ország állami tisztségviselőjétől, amelyben a lakosság jelentős része még mindig mélyszegénységben él. Amit ezek a hivatalnokok a csuklójukon viselnek, egyenértékű négy-öt évnyi ukrán átlagkeresettel. Ez pedig vagy azt üzeni az ország adófizetőinek, hogy túlságosan sokat fizetnek a közalkalmazottaknak, vagy azt, hogy ezek a közalkalmazottak más módon is pénzhez tudnak jutni annak érdekében, hogy olyan órákat vásároljanak, amelyeket enélkül nem engedhetnének meg maguknak.

A kínai kormány jól tudja, melyek ezek a „más módok”. Az International Herald Tribune tudósítása szerint a pekingi vezetés által indított korrupcióellenes kampány egyik célja éppenséggel a drága ajándékok letiltása. Ennek eredménye, hogy „már nem elfogadható, ha valaki drága órát visel a csuklóján” – jegyezte meg Jon Cox, a Kepler Capital Markets elemzője. A drága órák piaca Kínában meredeken zuhan. Ukránok, vegyetek példát!

Egy óra, amely 200-szor többe kerül, mint egy másik, amelyik jobban mutatja az időt, valami mást üzen még akkor is, amikor viselője nem egy viszonylag szegény ország kormányának tagja. Andrew Carnegie, aki Veblen korának leggazdagabb embere volt, egyenesen fogalmazott. Sokat idézett mondása szerint „aki gazdagon hal meg, szégyenben hal meg”.

Ugyanez az ítélet érvényes arra a férfira vagy nőre is, aki egy 30 ezer dolláros órát vagy hasonló luxusterméket, például egy 12 ezer dolláros táskát vásárol. Egy ilyen ember lényegében ezt állítja: „Vagy különösen tájékozatlan vagyok, vagy egyszerűen végletekig önző. Ha nem lennék tájékozatlan, tudnám, hogy az ivóvízhiány következtében a hasmenés és malária rengeteg gyermek halálát okozza, ahogy a moszkitók csípése is. Azt is tudnám, hogy az a pénz, amiből ezt az órát vagy ezt a táskát vásároltam, elég lett volna ahhoz, hogy közülük soknak megmentse az életét. Engem viszont az ő sorsuk olyannyira nem érdekel, hogy inkább olyasmire költöm a pénzemet, amit tisztán kérkedésből viselhetek.”

Természetesen mindenkinek megvannak a maga gyengeségei. Nem állítom azt sem, hogy minden luxus rossz. De ha azért vegzálnak valakit, mert egy szerényebb árú, ésszerű órát visel, az a többieket éppen az újabb és újabb extravaganciára sarkallja. Ennek a nyomásgyakorlásnak éppenséggel az ellenkező irányba kellene fordulnia: ünnepelnünk kellene azokat, akik – miként Sikorski – szerényebbek, és van, amit előbbre tartanak a „feltűnésből vásárlásnál”.