Növekedési áldozat?

A térségben a válság alatt elért növekedéshez eladósodási áldozat társul, ahol pedig az eladósodottságot csökkentik, azt növekedési áldozat kíséri.

Az új EU-tagállamokban 2004 után a növekedést a külső tartozások emelkedése kísérte. A piaci gondok mellett a szűkülő külső forrásoknak is szerepe van a visszaesésben. Lengyelország az idén várhatóan a 2008-as GDP 113 százalékát éri majd el, míg a többi sorstárs tagállam 97 százalékon áll majd átlagosan. Sokuknak nem volt mozgástere további külső eladósodásra (Lettország, Magyarország, Bulgária, Horvátország), esetleg csak árgus szemekkel figyelő intézmények bábáskodása mellett (Románia). Mások, köztük a lengyelek is az államadósság növekedésével mérsékelték a visszaesést. Az átlagnál jobb Szlovákia (105 százalékos GDP érték), gyengébb a 2 jugoszláv utódállam (Szlovénia, Horvátország, 90 százalék körüli mutatóval).

A 2014-es évtől várhatóan vége lesz a térségben a visszaesésnek-stagnálásnak. Nem kell a 3 százalékos maastrichti deficit elérése érdekében újabb recessziós lépéseket hozni, és remélhetően a banki hitelállomány sem csökken. Így a deficitjavítás miatt a ma csak 1,5 százalék körüli lengyel növekedés 2014-től 2,5-3 százalékra gyorsulhat. A többi országban a megszigorító lépések leállítása – a mai stagnálás közeli állapothoz képest – szintén évi 1-1,5 százalékos többletet hoz; évi 1-1,5 százalékos GDP növekedésre bizton lehet számítani az esetükben.

A válság tehát növekedési áldozattal járt, amelynek számszerűsítésekor az egyik kiindulópont a lengyelekkel való egybevetés lehet. Az új tagországok esetében a 2008–2013 közötti lengyel GDP növekedéstől (13 százalék) való lemaradás (a többiek átlaga mínusz 3 százalék) részben a kisebb országok növekedési áldozatának tekinthető. De semmi esetre sem az egésze, mert utóbbiak a magas 2008-as GDP szintet fenntarthatatlan feltételek mellett (nagy fizetési mérleg hiány, hitelfelvétel) érték el. Az alábbiakban a lengyelek és a többiek közötti eltérés mögöttes tényezőit veszem sorra.

Miközben a lengyel módszerek adaptálásán gondolkodunk, nem szabad elfelejteni, hogy előbb-utóbb a lengyelek számára is növekedési korlátot jelent majd az eladósodottság további emelkedése (most 72 százalékos a GDP-arányos bruttó külső adósságrátájuk). A lengyelek a növekedés fenntartásáért eladósodási áldozatot hoztak: folyó fizetési mérleg hiányuk alig csökkent, a deficit most is magas, évi 4,5 százalék körüli. A másik oldalon Magyarország áll, amely várhatóan zsinórban a negyedik évet zárja pozitív fizetési mérleggel, de ez növekedési áldozattal járt.

A kisebb országok zöme a működőtőke-behozatal domináns szerepére alapozó modellt alkalmazza. Ennek a prociklikus elemei erősek – a külső tőke stagnálás idején kevésbé kezdeményez nagyarányú fejlesztéseket. Ezt jelzi, hogy a GDP-arányos működőtőke-beáramlás az új EU-tagállamokban a 2009-es 6 százalékról 3 százalékra csökkent, és megfeleződött az újra befektetett jövedelem is.

A lengyelek mértékletesebben vontak be a külső forrást. Az 1992–93-as adósságelengedés egy mini Marshall-segéllyel ért fel. Emiatt sem kényszerültek készpénzes privatizációra, így a kisebb hozamelvárással is megelégedő belföldi tulajdon szerepe domináns maradt. Elkerülték a zloty felértékelődését. Amikor 2001–2002-ben többi országban az árfolyamsáv kiszélesítése masszív és tartós felértékelődést hozott, a lengyeleknél a jegybank és a kormány viaskodása magas kamatszintet eredményezett, így nem erősödött a zloty. A gyengébb valuta egyrészt fékezte az importdömpinget, másrészt kellő tőkeakkumulációt biztosított a belföldi termelők számára. Az ország mérete, erőforrásai egyfajta védettséget adnak: az importfüggőség alacsonyabb, az energia behozatal kisebb, a 84 milliárd eurós devizatartalékuk tiszteletet parancsoló. Esetenként ügyesen tudják irányítani a külföldi befektetőket, a bankrendszerben például erős a verseny.

Csehország, Horvátország, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia egy 32 milliós térség, amelynek 2-2 országa 2 évtizeddel korábban még 1-1 országhoz tartozott (nem is beszélve a 100 évvel ezelőtti helyzetről). Ma az import átlagosan a GDP 78 százalékát éri el, de ha az egymás közötti forgalmat belkereskedelemnek tekintenénk, azzal is csak 65 százalékra csökkenne le ez mutató. Ez a 65 százalék magasabb, mint Lengyelország 46 százalékos importhányada, azaz a lengyelekéhez képest gyengébbek a térségben a kohéziós kapcsolatok.

Az eladósodás-növekedés mókuskerekéből való kilépés egyik fő eleme a közeli országok szorosabb gazdasági együttműködése lehetne. Nagyobb stabilitást és versenyélénkítést a hasonló fejlettségű és bérszintű közeli régiókkal folytatott intenzív együttműködés adhat. Ehhez lökést adhatna a közlekedésben és energetikában a hálózatok szorosabb összekapcsolása és az intenzívebb együttműködés. Kooperációra szükség lenne az esetleges dominó effektus miatt is – a befektetők sok tekintetben másfél évtizede egy régióként tekintenek a térségre. Segíthetne például egy közös hitelminősítő intézmény felállítása, amely objektív elemzéseket készíthetne.

A térségben tehát a válság alatt elért növekedéshez eladósodási áldozat társul, ahol pedig az eladósodottságot csökkentik, azt növekedési áldozat kíséri (az előbbire Lengyelország, az utóbbira Magyarország jó példa). Az eltérés inkább ott van, hogy a kisebb országok előbb – ráadásul épp a válság közepette – ütköztek bele az adósságkorlátba, mint a lengyelek.