Az ultralaza monetáris politika kísérlete

A világ jegybankjai a modern történelem egyik legnagyobb kísérletébe, az ultralaza monetáris politikába kezdtek. Ahogy egyre jobban halad előre a folyamat, úgy nő a kockázata annak, hogy a kísérlet kudarcba fullad.

A 2007-ben elkezdődött válság nyomában az alapkamatok rekord alacsony szintre estek. Globális szinten hasonlóra még nem volt példa, az 1929-33 közötti nagy gazdasági világválság idején sem. Emellett számos központi bank mérlege rekordszintre nőtt. Ez különböző módon és eltérő okokból történt, de tovább erősítette a monetáris lazítás kísérleti jellegét. A lazítás irányvonalával járó kockázatok feltérképezése alapos vizsgálatot igényel, különösen azért, mert úgy tűnik, hogy a jelenlegi kísérlet újabb lépés a válsághoz vezető úton.

Az 1987-es tőkepiaci összeomlás óta a monetáris politika erőteljes lazítását alkalmazzák a gazdasági visszaesések kezelésére. Ez történt 1991-ben, 1998-ban, 2001-ben és történik 2007 óta napjainkig. A monetáris lazításokat követő ciklikus megszorítások pedig kevésbé voltak erőteljesek, mint az őket megelőző lazítás. Természetesen lehet azzal érvelni, hogy ezek az intézkedések eredményezték a 2007-ig tartó Nagy Mérséklődésnek (Great Moderation) nevezett, a ciklikus ingadozások csökkenésével járó időszakot. Érvelhetünk azonban azzal is, hogy a monetáris enyhítés minden ciklusa egy hitelezés által vezérelt fellendülés–visszaesés időszakot (boom and bust) eredményezett, amit aztán a monetáris lazítás újabb periódusa követett. A tőkeáttétel és a spekuláció növekedésével a teljes folyamat végül ahhoz vezetett, hogy a monetáris politika elvesztette hatékonyságát, a gazdaságok pedig a hosszú évek alatt kialakult egyensúlytalanság következményeit nyögik.

Ezekre a problémákra már régen felhívta a figyelmet Knut Wicksell svéd közgazdász. Elmélete szerint inflációt idéz elő, ha a bankrendszerben kialakuló kamatszint alacsonyabb annál, ami a reálgazdaságban kialakul.

Később Hyman Minsky arra a következtetésre jutott, hogy a hitelteremtés a papírpénz alapú gazdaságban elkerülhetetlenül válsághoz vezet. Végül az elmúlt évtizedekben számos közgazdász rámutatott, hogy a tőkeáttétel túlzott használata hosszú távú károkat tud okozni mind a reálgazdaságnak, mind a pénzügyi szektornak.

A 2007 előtti időszak számos esetben igazolta ezeket az elméleteket. Míg a globalizáció alacsony szinten tartotta az inflációt, a reálgazdaságban számos szokatlan folyamat zajlott le. Az angolszász gazdaságokban a háztartások megtakarítási szintje soha nem látott mélypontra esett. Európán belül pedig a periféria országai felé irányuló hiteláramlás számos államban ingatlanpiaci boomot hozott létre.

Emellett hasonló szokatlan trendeket lehetett megfigyelni a pénzügyi szektorban is. Egy új, prociklikus árnyékbankrendszer jött létre. Ennek keretében a hitelezési feltételek lazultak, a tőkeáttétel mellett egyes eszközárak is rendkívül magas szintre emelkedtek.

A központi bankok 2007 után tovább folytatták ezt a gyakorlatot. A növekvő keresletet elégítették ki anélkül, hogy a hosszú távú következmények miatt aggódtak volna.

De egyre világosabb, hogy az ultralaza monetáris politika veszélyezteti a központi bankok függetlenségét, fenntarthatatlan szintekre delegálja az eszközárakat, és nem ösztönzi a kormányokat arra, hogy meghozzák a szükséges reformintézkedéseket. Az is igaz azonban, hogy a világ vezető jegybankjainak vezetői folyamatosan felhívják a figyelmet arra, hogy a jelenlegi monetáris politikával csak időt nyernek a kormányoknak, hogy azok megtehessék a szükséges intézkedéseket. Már csak az a kérdés, hogy hallgat-e valaki rájuk.

Egy fontos elméleti akadálya van a reformok véghezvitelének mind a kormányok, mind a központi bankok részéről. Az elméleti közgazdászok és a politikacsinálók által használt mainstream modellek több tekintetben különböznek ugyan, más szempontok szerint azonban elszomorítóan hasonlóak: rövid távú keresleti időszakot hangsúlyoznak, és egy strukturálisan stabil világot feltételeznek, ahol ki lehet számítani az egyes tényezők jövőbeli alakulását, vagyis szinte teljesen kiiktatják a bizonytalansági tényezőket, a pénzügyi egyensúlytalanságokat.

John Maynard Keynes szerint a világot a közgazdászok és a politikai filozófusok ideái irányítják. Ha így van, akkor a politikacsinálóknak talán új ideákra lenne szükségük. Ha így lesz, akkor a világgazdaság kilátásai nem túl rózsásak, ugyanis lényegében a jelenlegi irányvonalat követnék a legfontosabb tanácsadók körében divatos legújabb trendek is.

Aki a közvetlen monetáris finanszírozást szorgalmazza, azt mondja: emelkedjenek csak az államháztartási hiányok, és ezt finanszírozzák a központi bankok által – egyre nagyobb mennyiségben – nyomtatott pénzből. A nominális GDP szintjéhez, vagy – ahogy az USA-ban – a munkanélküliség arányához kötött monetáris politika azt célozza, hogy meggyőzze a pénzpiacokat és a potenciális költekezőket arról, hogy a kamatok szintje még hosszú ideig lesz nagyon alacsony. Ez a politika valójában a magasabb infláció és a még veszélyesebb gazdasági egyensúlytalanságok kockázatát hordozza magában.

Sajnos semmi nem utal arra, hogy a közeli jövőben alapvetően újraértékelik, hogy miként működik a gazdaság. Pedig szükség lenne rá.

Copyright: Project Syndicate

www.project-syndivcate.org