Bod Péter Ákos az újraiparosítás esélyeiről

A hangsúly a versenyképes jelzőn van. Korábbi európai példák mutatják, hogy a gyenge hatékonyságú és túlméretezett textilipar, kohászat, hajógyártás szerkezeti válságba kerül, ezzel tovaterjedő pénzügyi bajokat, regionális foglalkoztatottsági feszültséget okozhat. Amikor néhány éve felmerült az újraiparosítás (reindusztrializáció) gondolata az európai gazdaságpolitikai gondolkodásban, a mértékadó szakértők rögtön hozzátették: csakis nemzetközileg versenyképes, jelentős hozzáadott értéket előállító iparnak van jövője európai körülmények között.

Nálunk is bekerült két éve a gazdaságpolitikai diskurzusba az iparfejlesztés preferálása, szembeállítva a „spekulációs” tevékenységekkel. De ennél is több történt, hiszen a kormány már eddig is komoly összegeket fordított az adófizetők pénzéből ipari tulajdoni részesedésének növelésére és ipari csoportok magyarországi fejlesztésének anyagi támogatására, miközben a pénzügyi szektort, a távközlést és újabban a közszolgáltatókat súlyos terhek sújtják. A multinacionális vállalatokra gyakran irányul kormánykritika, ám más a helyzet akkor, ha feldolgozóipari cégről van szó; a stratégiai megállapodások nagyobb részét is iparvállalatokkal kötötte a kormányzat.

Ha az állami szerkezetpolitika korábbi elmaradásokat és aránytalanságokat korrigál, akkor nincs ok a kritikára. Feldolgozóiparunknak a részaránya egyébként megfelel a visegrádi négyek átlagának, de természetesen bőven lenne helye további nagy hozzáadott értékű iparoknak. Ha viszont ideológiává válna a kézzelfogható tárgyak gyártásának előnyben részesítése a szolgáltatásokkal szemben, az más helyzet. Eleve nem létezik olyan ipari termék, amely ne tartalmazna nagymértékben szolgáltatást a termékfejlesztéstől a logisztikán át a biztosításig, finanszírozásig, ügyfélkapcsolatig. Ha elégedetlenek vagyunk a magyar ipar hozzáadottérték-hányadával, akkor az pontosan azért lehet, mert sok fontos termékcsoport esetén kizárólag a gyártás (összeszerelés) folyik nálunk, míg a nagyobb értéket adó, jól fizetett műveletek zömét nem itt végzik.

Ugyanakkor azt is jó látni, hogy üzleti szolgáltatásokra szakosodott cégek (shared service center, SSC) tucatjai települtek le minálunk. Ezek több tízezer magyar szakembert foglalkoztatnak, jóval a hazai ipari átlagbér felett. Az üzleti szolgáltatás is ipar, csak másmilyen, mint a motorszerelő üzem. Kevésbé van szem előtt egy SSC, felavatásán nem látható annyi fotós és politikus, mint egy gumiabroncsgyárén, holott nemzetgazdasági jelentősége lehet nagyobb. Az üzleti szolgáltatások szektora sok fiatal közgazdászt, jogászt foglalkoztat; e ténynek az ismeretében talán másként néznének az oktatáspolitikát formálók a gazdasági és jogi képzésre.

Érzékeny az oktatási rendszer minőségére, az anyagi és szellemi infrastruktúra szintjére, az adott település életminőségére. Környezetterhelése csekély, nem növeli hazánk energiafüggőségét. Ha egyszer letelepedett egy nagy cég, aligha fog odébbállni rövidtávon.
Nem folytatom az SSC-k dicséretét; hasonló jókat lehetne mondani a szoftverfejlesztést, az anyagtudományi alkalmazott kutatást végző intézményekről. Ez is mind ipar, noha nem a 19. század fogalmai szerint. Kár lenne, ha régi beidegződések fékeznék azt az újraiparosodást, amely különösebb stratégia nélkül is megkezdődött nálunk.