Erzsébet-program: Hinni kell a mesékben

Kimondottan örülök annak, hogy vannak még szép, szinte mesébe illő történetek. A jövő trafikosainak útját fáradhatatlanul egyengető Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt. az elmúlt időszakban több köszönőlevelet is kapott, amelyekben „néhány igen megható, sikeres családi történetet osztottak meg” a kollégákkal. Nincs információm arról, hogy ilyen leveleket a Nemzeti Üdülési Szolgálat vagy a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány munkatársainak is kézbesítenek-e, de biztos így van. Hiszen a sikeres olimpikonokat is foglalkoztató szervezetek szociálisan rászoruló gyerekek, fogyatékosok, nyugdíjasok balatoni kikapcsolódásáért ténykednek.

Hiszek benne, hogy az Erzsébet-program keretében ellátott közfeladatok megvalósítását az utalvány forgalmazásából származó bevétel biztosítja, központi költségvetési források bevonása nélkül. Nincs kétségem afelől, hogy onnantól kezdve, amikor a sarki menzán beváltom a szelvényt, egészen a zánkai táborzárásig egyetlen fillér sem jut illetéktelen zsebekbe. Mennyivel szebb így ez a történet, mint a korábbi, amelyben – a cafeteriapiac államosítása előtt – a francia cégek csak úgy zsebre tették a nyereségüket, cseppet sem törődve a szegény gyerekek sorsával.

Teljesen biztos vagyok abban is, hogy az 500 milliárdos dohánypiac, a 300 milliárdra becsült kedvezményes adózású cafeteriapiac és a szerencsejáték-piac átszervezése csak azért történt, mert a fiatalok sokat cigarettáztak, a multik kivitték a profitot az országból, és mert a segélyezettek ahelyett, hogy beosztották volna a 48 ezer forintot, azonnal bedobálták a nyerőgépekbe. Valamit tenni kellett, és a kormány tett is. Hogy közben egyes társaságok bevétele, nyeresége, piaci részesedése évről évre megdönti majd a rekordokat, az csak elhanyagolható mellékkörülményként értelmezhető. A cél nyilván nem ez volt, csak így sikerült.