Lettország dobókockáján máig nincs hatos

Ha Angela Merkel német kancellár vagy Christine Lagarde, az IMF elnöke egy olyan népről álmodik, amelyik nem csak belenyugszik a megszorításokba, de képes arra is, hogy sikerrel kijöjjön belőle, nyilván megfordul a fejükben, milyen jó is lenne Lettországot irányítani. A balti állam által az elmúlt húsz évben végigélt gazdasági-társadalmi traumák gyümölcse érhet most be, miután az Európai Bizottság tegnap kiadott országértékelésében úgy ítélte: megérett arra, hogy 2014 januárjában belépjen az euróövezetbe.

Magyarország is hozzászokott a költségvetési konszolidációhoz, ám az, ami az elmúlt négy évben Lettországban történt, még számunkra is elképzelhetetlen. A 2008 őszén kirobbant pénzügyi válság miatt megroggyant gazdaság egy 7,5 milliárd eurós IMF–EU-hitellel tudta elkerülni az államcsődöt, a GDP 16 százalékát kitevő kiigazítás azonban a következő évben a gazdaság 17,7 százalékos csökkenéséhez vezetett. A közszférában átlagosan 25 százalékkal (bizonyos esetekben 70-nel) vágták vissza a béreket, a munkanélküliek aránya 20 százalék fölé szökött fel, miközben több mint százezren hagyták el a kétmilliós államot. A tavalyi év végére ehhez képest az ország játszva teljesítette az euró átéveléhez szükséges kritériumokat: a GDP-arányos államháztartási hiány 1,7 százalékos volt, az államadósság 41 százalék, az infláció 1,3 százalék, miközben a munkanélküliek aránya 14 százalékra csökkent. A növekedés 2011-ben 5,5, 2012-ben 5,6 százalékos volt, és a következő évekre is 4 százalék körüli szintet prognosztizál Brüsszel. És 2012 végén – három évvel a szerződésben szereplő határidő előtt – visszafizették az IMF-hitelt, idén pedig már 10 százalékkal tudták emelni az állami alkalmazottak fizetését is. Mindezt ráadásul úgy, hogy a helyi deviza, a lat árfolyamát már 2005-ben az euróhoz kötötték – a nagy uniós társasjátékban tehát úgy követte Riga a legszigorúbb euróövezeti játékszabályokat, hogy az ő dobókockájukon máig nincs hatos.

Az ország ráadásul elképesztő hendikeppel indult: Lettország a harmadik legszegényebb országa a közösségnek, a hátrány ledolgozása még az uniós átlagot sokszorosan meghaladó bővülés mellett is hosszú időbe telhet.

Nem csak a „konvergenciaátok” érheti azonban utol a letteket, hanem könnyen a ciprusi is. Az országban lévő bankbetétállomány fele ugyanis külföldi eredetű – jórészt a volt szovjet tagállamok valamelyikéből származik. Nyilván nem tiszta egyik analógia sem, ám mindkét probléma jókora szépséghiba a Merkel és Lagarde legszebb álmaiban vizionált szuperfegyelmezett szuperállam képén.

A másik oldalon viszont az lehet a kérdés: mindez az áldozat miért éri meg Lettországnak? Miért éri meg egyáltalán valakinek az, hogy ennyi szigor után csatlakozik ahhoz az euróövezethez, amelyről sok jót nem lehetett hallani az elmúlt években. Riga beruházásokat remél, és stabilitást, és ezt annyira komolyan veszik már 2004-es uniós csatlakozásuk óta, hogy a jelek szerint sem válság, sem kormányváltás, úgy egyáltalában semmi nem tudta eltéríteni őket. Nem véletlen az sem, hogy a válság kezdete óta csupán balti államok csatlakoznak a valutaunióhoz: az észtek 2011-ben, a lettek a hírek alapján jövőre, a litvánok reményeik szerint 2015 januárjában.

A bővítés ugyanakkor fontos az Európai Unió számára is, és nem csupán a leghangosabban Németország és az IMF által képviselt szigor igazolására. Brüsszelben és Frankfurtban demonstrálni tudják vele a közös valuta életképességét is. Azt meg csak remélni lehet, hogy a lettek nem tartogatnak majd olyan kellemetlen meglepetéseket az euró-
övezet egésze számára, mint a periféria többi állama.