Megszorítás és demoralizálás

Egyes szorgalmazói szerint a megszorítások javítják az erkölcsöket. Davis Cameron brit miniszterelnöknek például meggyőződése, hogy programja csökkenti a „jóléti függőséget”, és bátorítja „a tevékeny, kreatív, az életre igent mondó” embereket. Hasonlóan, Paul Ryan amerikai képviselő úgy véli: programja egy terv része, amely a „kreativitást és a vállalkozói szellemet” hivatott erősíteni.

Bizonyos megszorító programok talán valóban javítják az erkölcsöket. A szerzetesek ilyen körülmények között találják meg életük értelmét, a katonai táborok pedig állítólag fejlesztik a személyiséget. A jelenlegi megszorítások azonban azoknak az embereknek az életét, akik elveszítik munkájukat, semmi mással nem töltik meg, mint a visszautasítás és a kirekesztés érzésével.

Elképzelhetjük persze azt is, hogy a munkanélküliség az elmélkedés, a személyes kapcsolatok helyreállításának, az alapvető értékekhez való visszatérés ideje. Akadtak közgazdászok, akik szerint amúgy is egyre több szabad időnk lesz. John Maynard Keynes „Unokáink gazdasági lehetőségei” című 1930-as esszéjében például arról elmélkedett, hogy 100 év múlva – tehát 2030-ban – a magasabb jövedelmek miatt az átlagos munkanap már csak 3 óra, a munkahét pedig 15 óra lesz. Bár hátravan még 17 év, úgy tűnik, hogy Keynes alaposan mellétalált. Csakúgy, mint a Robert Theobald, aki 1963-as, Szabad emberek, szabad piacok című könyvében megkérdőjelezte a munkanélküliséggel szembeni társadalmi ellenérzés létjogosultságát: „értelmes szabadidőről beszélhetünk, nem pedig romboló munkanélküliségről”, nincs szükségünk olyan gazdaságra, amely „a megszállott fogyasztástól függ” – olvasható a könyvben.

Ahhoz azonban, hogy értelmesen töltsük az időnket, valamilyen munkát is végeznünk kell, az „értelmes szabadidő” egy idő után kiüresedik. Az emberek úgy tűnik, napi 3 óránál többet akarnak dolgozni – akár futószalag mellett állva is. A munkavégzés lehetősége alapvető szabadságjog.

A munkanélküliség a kapitalizmus terméke: azokat az embereket, akikre nincs szükség, egyszerűen leépítik. Egy hagyományos családi farmon nincs munkanélküliség.

A megszorítások nemcsak azt teszik nyilvánvalóvá, hogy a modern gazdaságban hiányoznak személyes kapcsolatok, de ennek a ténynek a morális költségét is.

A munka megosztásával a gazdasági visszaesés idején több ember tarthatja meg az állását, és őrizheti meg ezzel önbecsülését. Ahelyett, hogy az alkalmazottak 25 százalékát elbocsátanák, a cégek választhatják azt is, hogy átmenetileg csökkentik a munkaidőt, mondjuk napi 8 óráról 7 vagy 6 órára. Ezzel mindenki alkalmazásban marad, és közelebb kerülünk a keynesi ideálhoz is. Több ország, így Németország is ezt a megközelítést szorgalmazta.

A megosztás azonban technikai problémákhoz vezet, ha hirtelen megnő a csökkentett időben foglalkoztatottak száma. Az egyik, hogy a dolgozók alkalmazásának vannak fix költségei – szállítás, egészségügyi ellátás –, amelyek nem változnak, amikor a munkaidő (és a bérek) csökken. Ha egy munkás előre tudta volna, hogy csökken a munkaideje, kisebb házat vásárolhatott volna – a megvásárolt ház méretének csökkentése azonban nehéz feladat. Egy másik probléma, hogy mindenkinek nem csökkenthető ugyanolyan mértékben a munkaideje, mivel a feladatok száma nem változik együtt minden pozícióban a termeléssel.

A Yale Egyetem oktatója, Truman Bewley Miért nem csökkennek a bérek recesszió idején? című könyvében számos interjúról beszámol, amelyet a bérekről és a leépítésekről döntő menedzserekkel készített. Kiderült: a vezetők úgy vélték, súlyos erkölcsi probléma származna abból, ha a recesszió alatt mindenkinek csökkentik a munkaidejét és a fizetését, mivel az alkalmazottak elkezdenék úgy érezni, hogy nincs igazi állásuk.

A legjobb megoldás így – szempontjukból legalábbis –, ha a leépítés kevesebb embert érint, és a zúgolódásukat a többiek már nem hallhatják. A munkaadók a munkahelyi morállal törődnek, nem pedig a leépített alkalmazottak hangulatával. Utóbbiak hangulata külső szempontként befolyásolja ugyan a megmaradt dolgozókét, ami sokat számít – de nem a leépítő cég szempontjából.

Azt, hogy néhány órával kevesebbet kell dolgoznunk, talán jól fogadnánk, ha társadalmi haladást tükrözne. A pénzügyi válság miatti elbocsátásnak azonban nem örülünk. Ezért nem javíthatja az erkölcsöket a váratlan megszorítás. Ehhez ugyanis olyan társadalmi szerződés szükségeltetik, amely mindenki számára kijelöl egy célt, és megmutatja, hogy miként tekintheti magát a társadalom – valamilyen formában dolgozó – tagjának.

Ehhez szükség van fiskális élénkítésre, ideális esetben az adósság szempontjából neutrális stimulusra, amely egyszerre emeli az adókat és a kormányzati kiadásokat. A mindenki számára megemelt adóteher analóg a munkaidő-csökkentéssel. Ha azonban az adóemelés politikailag nem célszerű, akkor a kiadásoknak – az ódivatú rendszer szerint – a deficitet kell növelniük. A lényeg, hogy a fiskális stimulus segítse a munkahelyteremtést, a munkanélkülieknek pedig segítsen újra álláshoz jutni.