Takarékosság minden áron?

Az energiamegtakarítás és az importfüggőség-csökkentés az Európai Unióban prioritást élvez. Az energiatakarékosságnak, az importfüggőség mérséklésének és a káros kibocsátás csökkentésének hármas célját jelzi az EU 3-szor 20-as direktívája, amely 2020-ig 20 százalékos javulást ír elő az energiahatékonyságban, a megújulók arányában és a szén-dioxid-kibocsátás visszaszorításában egyaránt. 2014-ben lép életbe az előírás, amely szerint a tagországoknak 2020-ig évi 1,5 százalékkal kell csökkenteniük a megelőző 3 év átlagához képest a végső energiafelhasználásukat. A dicséretes szándék nem vitatható, de az EU jelenlegi gazdasági és pénzügyi helyzetében a megvalósulás több mint kérdéses. Ilyen alapon akár arról is ki lehetne adni egy direktívát, hogy a tagországok gazdaságának 2020-ig évi átlagban 3 százalékkal kell bővülnie.

Az energiatakarékosság fontosságát nem vonjuk kétségbe, de az 1,5 százalékos csökkentés már a bázis megválasztása miatt is problematikus. Az előző 3 évben az EU legtöbb tagországa súlyos gazdasági- és pénzügyi válságban vergődött, érdemi gazdasági fejlődés 2011–13 átlagában nincs, az energiafelhasználás részben emiatt, részben a lakossági jövedelmek csökkenése miatt érezhetően visszaesett. A 2020-ig terjedő időszakban remélhető 1–2 százalékos éves növekedés, valamint a fogyasztás enyhe bővülése inkább az energiaigények stagnálását, esetleg szerény bővülését valószínűsíti.

Igazából azonban nem a bázisidőszak megválasztásával van a baj, hanem azzal, hogy az előírás nem veszi figyelembe a piacgazdaság elemi követelményeit. Ugyanis bármilyen fájdalmas is a magas energiaköltség és vészterhes az importfüggőséghez társított politikai kockázat, a piacgazdaságban a sokszínű és időben is gyorsan változó növekedési tényezők együttes optimális kombinációjára kell és kívánatos törekedni. Az egységes évi 1,5 százalékos energiamérséklés előírása még akkor is irreális volna, ha a 27 ország valamennyire is hasonló lenne. A különbségek azonban inkább jellemzik az EU országait, mint a hasonlóság. Ha elfogadjuk is a keresleti-kínálati piaci árak állami beavatkozásokkal való eltérítésének társadalmi-környezeti indokait, látnunk kell azt is, hogy a gazdaság erőforrásai minden időszakban többé-kevésbé adottak, és hogy hosszabb távon csak a növekedés hozhat érdemleges változást.

Az EU-direktíva alapján Magyarországon 2020-ig összesen mintegy 70 PJ energiamegtakarítást kell elérnünk. Az előző évek programjai és a nemzetközi tapasztalatok alapján ehhez több száz milliárd forintos fejlesztés szükséges. A hazai beruházási ráta viszont évek óta csökken, ma már a GDP 16 százalékára tehető. Kérdés, hogy a rendkívül szűkös beruházási források ilyen felhasználása hozza-e a legnagyobb nemzetgazdasági előnyöket? Ha az energiatakarékosság érdekében több száz milliárd forintos beruházást hajtunk végre, akkor szűkítjük az exportágazatok fejlesztési lehetőségeit, aminek következtében a versenyképesség jelentősen elmaradhat a kívánatostól.

Naturáliában mért GDP-arányos energiafelhasználásunk nagyjából megfelel fejlettségünknek és földrajzi adottságainknak. A problémát az energiaköltségek magas szintje jelenti. A lakossági energiaköltség magas arányáért valószínűleg nem a hazai energiaszektor okolható, hanem az, hogy a bérek nemzetközi összevetésben jóval alacsonyabbak. A gazdaság egészét tekintve szerepet játszik továbbá a gyenge és romló versenyképesség, amely az importra alapozó energiaszektorunk szolgáltatásaiban is tetten érhető. A megoldást ezért nem az energiamegtakarítások forszírozása, hanem sokkal inkább az export jövedelmezőségének látványos javítása jelenti.