Válság a magyar turizmusban: most múlik csendesen

Azt mondják, véget ért a válság az idegenforgalomban, az idei első negyedéves adatok világ szerte azt mutatják, hogy sikerült kikecmeregni a gödörből. A legfrissebb statisztikák szerint például a kínaiak nemcsak odahaza, hanem a világban is otthon akarnak lenni, tízmilliók utaznak. Bár jönnének minél többen Magyarországra is. A magyar kormány keleti nyitás politikája azonban a turizmusban is egyelőre egyirányú forgalmat jelez, Kína még nem fedezte fel Magyarországot.

A vendéget pokoli nehéz megszerezni, de még nehezebb visszatérésre ösztönözni. Pedig híres a magyar a vendégszeretetéről, csak valahogy erről is leszokóban vagyunk. Néhány napja egy vidéki fürdőváros legújabb szállodájában ismerkedtünk a valósággal. Volt vagy 13 fok, esett az eső, a kávézó ajtaja mégis tárva-nyitva – szökött kifelé a maradék meleg, valószínűleg a válsággal együtt. A welcome drinkhez nem járt poháralátét, a számlát harmadik nekifutásra hozták ki. A szobánkban nem sikerült az érkezésünkig fertőtleníteni a légkondit, a tévé távkapcsolójában lemerült az elem. A pazar ételeket kínáló konyhafőnök szinte mindent hagyott langyosodni a tálalóban, a sárgaborsó krémlevesből valami műanyag szalagocskát halásztunk ki. A wellness fürdő infrakabinjában öt perc kellett, hogy az alkalmazott beállítsa (amúgy rosszul) a programot. Szabadkozott, hogy néhány napja van itt, és csak helyettesít. És? Ezek után ki az, aki jó szívvel ajánlaná a helyét erősen kereső hotelt?

Pedig az első benyomások sorsdöntőek. Pedig csak néhány napot kell várni, hogy kitörjön az iskolákban a vakáció, és megkezdődjön az össznépi összehasonlítgatós játék. Itthon maradjon a magyar, vagy külföldre utazzon? Mi a jobb és olcsóbb: a horvátoknál az Adria vagy nálunk a Balaton? Prága vagy Budapest? Az osztrák tóvidék vagy a zalai dombság, netán Észak-Magyarország hegyei?

A horvátok szokásukhoz híven most is magabiztosak. Felmérésük szerint a magyar vendégek több mint fele a megbízhatóságot, a kedvességet látják bennük, az áraik még mindig alacsonyabbak a Balatonhoz képest, s minden harmadik odalátogató turistánk évek óta ugyanahhoz a vendéglátóhoz tér vissza. Valamit tudnak. Az osztrákok és a csehek nem is készítenek szezon előtti felméréseket, tudják, hogy verhetetlenek. Ők is tudnak valamit. A magyar turisztikai szakemberek egy része ideges. Mert ők meg azzal vannak tisztában, hogy ezernyi a lehetőség itthon, valami mégsem stimmel.

Évtizedekig az éppen soros szlogen szellemében olyan vállalkozásba fogtak az emberek, amelyek négy-öt éven belül nemhogy nem hozták vissza a befektetést, de csődbe rántották a beruházót. Vajon hányan számolták végig, hogy Magyarországnak nem kell ennyi wellness szálló, ilyen sok gyógyüdülő és élményfürdő?

Sokáig kampányszerűen estünk neki a nagy tervek megvalósításának, hol az acél országát építettük, hol agrárállamnak kiáltottuk ki magunkat (most megint jól jönne sok disznó), aztán beköszöntött a szálloda- és élményfürdő-építős korszak, némi vidéki (háztáji) turizmussal spékelve. Néhányak agyában még az is megfogant, hogy hó nélkül is lehetünk síelő nagyhatalom. S amíg mi évtizedenként felébredtünk, tőlünk nyugatra módszeresen építették azt, amiről tudták, hogy van rá kereslet. Nem mellékesen megtalálták hozzá a szolgáltató embert, aki a legkisebb családi vállalkozásban épp olyan profi módon leste a vendég kívánságait, mint a nagyok.

Itthon van már olyan négy csillagos hotel, amelyik a szuperakciójával tízezer forint alatt kínálja egy főre és egy éjszakára az all inclusive ellátást, wellness használattal, ajándék masszázzsal, belépővel a közeli fürdőbe – mindezt a nyár elején, vagyis nem az abszolút pangás közepén. Így senki nem csodálkozhat, hogy a többség hat-hét évvel ezelőtti árszínvonalra kényszerül, és még ilyen nyomott árak mellett is (miközben épülnek az újabb wellness szállodák), a szálláshelyek kihasználtsága a hat-hét évvel korábbihoz képest 10 százalékkal zsugorodott és 50 százalék alatt van. Ami pillanatnyilag kedvező a vendégnek, az visszaüthet a szolgáltatásban, lassan, de észrevehetően csökkenhet a színvonal, fogyhat a dolgozók kedve és szakmai elhivatottsága.

Az egy éve alakult Turisztikai Hotel Klaszterben viszont meghonosodóban a szemlélet, miszerint a hazai turizmus fellendítéséhez lépcsőzetesen vissza kell építeni az árakat, ezzel párhuzamosan sokkal több külföldi vendéget kell csalogatni – nem mondva le a magyarokról. A nagyok jelenlegi akciós-kuponos árpolitikája egy jelentős csoport, a vidéki turizmusban dolgozó „kicsiket” érinti a legérzékenyebben, hiszen nem igazán versenyképesek. Mert hitelhez nem jutnak, legfeljebb pályázati pénzekben reménykedhetnek, már ha van elegendő önrészük és „jó szomszédjuk”, aki időben súg.

A világon a turizmusba újra elképesztő összegek ömlenek. Átgondoltabb, harminc-negyven évre előremutató ösztönző rendszerrel, támogató politikával, tiszta üzleti jövőt felvázoló koncepcióval mi is abbahagyhatnánk az egyhelyben topogást. Magyarországot az idegenforgalomban is újra fel kellene fedezni, hogy jöjjön, mondjuk, a lelkes kínai vendég. Legfeljebb figyelünk majd, hogy ne firkáljon szerelmes szavakat a Halászbástya falára.