A Barackfa dúdolása helyett jöjjenek a hosszú távú programok

A Holmes-Rahe féle stresszteszt alapján 47 pontot „ér” a munkahely elvesztése. Összehasonlításul: a legmagasabb fájdalmi küszöb 100 pont, ez a házastárs halála, míg a huszadik helyen a magas lakáshitel szerepel 32 ponttal. Ha valakinek egy év alatt összesen 300 pontnyi gyűlik össze, az számolhat azzal, hogy rendkívüli módon megnő a pszichoszomatikus betegségek kialakulásának kockázata. Kíváncsi vagyok, hány pontot érne a stresszskálán az, ha valaki pályakezdőként huzamosabb ideig képtelen elhelyezkedni. És mennyit jelentene ugyanez a szűkebb környezetének, családtagjainak?

Az általános stresszszintjét csökkenthette, hogy Magyarországon egy év alatt ötvenezren voltak, akik úgy csatlakoztak a közmunkások egyre növekvő táborához, hogy életükben korábban soha nem dolgoztak, ráadásul igen sokan nem a húszas korosztályból kerültek ki. Még néhány adat, amelyet a kormány napok óta győzelmi jelentésként kommunikál: a munkanélküliség az idei év második negyedévében 10,3 százalék volt, ilyen jó eredményt 2009 nyara óta nem regisztráltak. A foglalkoztatottság egy év alatt 55 ezerrel nőtt, a munka világában 3 millió 931 ezren dolgoztak, ez pedig 12 éve nem fordult elő.

Az érem másik oldala a néhány hete bejelentett adat, miszerint 230 ezer magyar tartósan külföldön dolgozik, számuk 2011 óta drasztikusan nő. És van egy harmadik oldal is, amely szintén nem a kormány sikerpropagandáját erősíti. A Gazdaság- és Vállalkozáskutató Intézet hat budapesti és vidéki elit, illetve nem elit gimnáziumban azt mérte fel, hogy a fiatalok hol tanulnának. A 9–11. osztályosok 36 százaléka válaszolt úgy, hogy külföldre menne, a legnépszerűbb most Nagy-Britannia (38 százalék), a második helyen az Egyesült Államok áll (19 százalék), majd Ausztria (14 százalék) és Németország (10 százalék) következik. Ebből persze nem érdemes azt a hangzatos következtetést levonni, hogy a jövő elitje nem itthon képzeli el a boldogulást, de a kormány oktatás(nevelés?)politikájának pontos kritikája, hogy a középkorúvá idősödött valamikori fiatal demokraták által megálmodott rendszer mennyire népszerű a fiatalok körében. A gyerekek szülei pedig azon gondolkodhatnak, hogy jelen állás szerint, hogyha hat éves gyermekük majdan nem államilag finanszírozott bölcsész szakon akarna tanulni, már most havi 12–14 ezer forintot kellene félreraknia a családnak a diploma megszerzéséig.

Ezek ma a távlatok. Ráadásul olyanok, amelyeknek a végén egyáltalán nem biztos, hogy a ma még középiskolai vagy egyetemi/főiskolai padot koptató gyerek könnyen megtalálja a helyét itthon vagy Európában vagy máshol. A fiatalok munkanélkülisége Európában rekordokat döntöget, Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban meghaladja a 40 százalékot, míg Görögországban elérte a döbbenetes 64,2 (!) százalékot a 15–24 éves korosztályban. Magyarországon ez az arány 18,5 százalék. Adódik a kérdés: mire lesz elég az a 8 milliárd euró, amit az Európai Unió szavazott meg a probléma megoldására? Az egyes országokra eső összegek maximum tűzoltásra jók, középtávú elképzeléseket (ha lennének) ennyiből nem lehet megvalósítani. Az európai nagyok legfeljebb gesztusértékűen és jópofa mondásokkal segíthetnek. Angela Merkel német kancellár például mosolyog: nem tudnak mindenkinek olyan jó állást adni, mint a Bayern München a Barcelonától érkezett sztáredzőnek, Pep Guardiolának. Igaz, Berlin ötezer munkanélküli spanyol fiatalnak biztosít német állami ösztöndíjat. Az sem semmi.

A magyarok ezzel szemben az ügyeletes orvos, ápolónő, buszsofőr, taxis, bébiszitter síkban mozognak. És hallgatják a szlogent, hogy jobban teljesítünk. Más kérdés, hogy ez még távolba vesző gazdaságpolitikai jövőképnek sem elég. A Barackfa dúdolása helyett jöjjenek a hosszú távú programok! Még ha stresszel járnak is.