Devizahitelek: Képes-e varázsütésre a Kúria?

A varázsütéshez a mágia szabályai szerint mindenekelőtt azonosítani kell, hogy kire terjedjen ki a varázslat. Mióta csak folynak az egyeztetések a több-kevesebb segítőkészséget mutató kormányzattal a „devizahitelesek“ problémáinak megoldása érdekében, a felek állandóan szembesülni kénytelenek azzal a paradigmával, hogy nem létezik egyetlen, homogén „devizahiteles“ csoport. Ez pedig azóta is akadálya a megoldás-keresésnek, és a politikai akarat megszületésének.

A késedelmes, illetve nem-teljesítő hitelállomány például nem a törlesztőrészlet-emelkedéssel, hanem a csökkenő háztartási jövedelmekkel korrelál: a kutatásokon túl ezt támasztja alá az is, hogy a Nemzeti Eszközkezelő is elsősorban azokban a megyékben vásárol, ahol a legmagasabb a munkanélküliség.

Sok esetben elég, ha a háztartás egyik kenyérkeresője tartósan munkanélkülivé válik: a kieső jövedelmet az árfolyamgátnak köszönhető 25-30 százalékos törlesztőrészlet-csökkenés sem tudja ellensúlyozni. Ugyanakkor egy rosszkor felvett devizahitel sem okozza feltétlenül a háztartás anyagi ellehetetlenülését. Ha például a háztartás 2006-ban 170 HUF/CHF árfolyamon vett fel 5 millió forint svájci frank alapú lakáshitelt, és azóta a kamat emelkedése és az árfolyamhatás miatt a törlesztőrészlet a felével megemelkedett, ez a háztartás állandó kiadásain belül 2006 óta megfigyelhető emelkedésnek még mindig csak kevesebb, mint 25 százalékáért tehető felelőssé, az ezt meghaladó emelkedést már az egyéb megélhetési költségek reálértéken számított 8-10 százalékos növekedése magyarázza.

A devizahitelesek egy részének megélhetését szerencsére egyáltalán nem veszélyezteti a törlesztőrészleteknek még oly jelentős emelkedése sem. Olyannyira nem, hogy a további eladósodást elkerülendő inkább nem is élnek az állam és a hitelintézetek által közvetlenül és jelentősen támogatott árfolyamgát-konstrukció lehetőségével.

Aztán itt vannak azok, akik valóban spekulációs célból vettek fel devizakölcsönt, és azt jól vagy rosszul, de befektették. Az egyik, rendszeres utcai megmozdulásokat szervező csoport vezetője például a hírek szerint több mint negyven hitellel rendelkezik, igaz, ezeknek csak egy része devizahitel.

Vannak igazságossági szempontok is: sok devizahiteles máig előnyben van, és – különösen, ha japánjen-hitelt vett fel – előnyben is marad azokhoz a forinthitelesekhez képest, akik bármely okból annak idején a magas kamat, illetve a forintban történő eladósodás mellett döntöttek.

De akkor sincs könnyű dolga a Kúriának, ha nem a szociális problémákat orvosoló varázslatban gondolkodik, hanem a kusza devizahiteles bírósági gyakorlatot akarja rendbe rakni. Itt van mindjárt az egyoldalú szerződés-módosítás kérdése.

Jóllehet a Pécsi Ítélőtábla egy, az egyoldalú kamatemelés általános feltételeit visszamenőlegesen is jogellenesnek kimondó ítéletében maga is elismeri, hogy a törvényi felhatalmazás alapján a hitelezők kiköthették az egyoldalú szerződésmódosítás jogát, ám ezt a jogot egyben tartalmilag ki is üresíti, amikor a módosítási lehetőség tartalmát és terjedelmét a felsorolásban szereplő, a módosításra okot adó tételek változásához, és ezen változások összefüggéseihez rendeli kötni. Vagyis a Pécsi Ítélőtábla gyakorlatilag azt kéri számon a hitelezőkön, hogy miért nem szerepel a szerződésben az oklista mellett egy, az oklistában szereplő változók együttes hatását is kifejező algoritmus, vagy képlet, ami egyben relatívvá is tenné az egyoldalú szerződésmódosítás lehetőségét.

Az egyoldalú szerződés-módosítás lehetőségét a jogalkotó 1991-ben éppen azért teremtette meg, mert e nélkül nem lehetett volna hosszú futamidejű hiteleket nyújtani a gazdasági környezet bizonytalansága miatt. Szükség volt a rugalmasságra, mivel sem az alapkamat, sem más referenciakamat nem adhatott támpontot a referencia-alapú kamatozáshoz, illetve az infláció és a forrásköltségek alakulása a fix-kamatozás bevezetését sem tette lehetővé.

Az egyoldalú szerződés-módosítás lehetősége ugyanakkor nem feltétlenül ellentétes a hiteligénylők érdekeivel, ez a domináns árazási mód például az Egyesült Királyságban, vagy Írországban is, és semmilyen fogyasztói érdeket nem sért, ha a bankok felelősségteljesen élnek ezzel a lehetőséggel. Azt, hogy a magyar hitelintézetek felelősséggel éltek ezzel az egyoldalú jogukkal, bizonyítja, hogy 1991 óta egészen a forintnak a svájci frankkal és az euróval szemben elszenvedett értékvesztéséig egyetlen hitelfelvevő sem kérdőjelezte meg, hogy a kamatemelések és kamatcsökkentések valóban összhangban álltak-e a forrásköltségek változásával.

Az egyes hiteldíj-módosításoknak utólag minden bizonnyal igazolhatónak kell lennie, és jogos elvárás, hogy a pénzügyi intézmény valóban csak akkor éljen az egyoldalú szerződésmódosítás jogával, ha az oklistában szereplő körülmények változása a rendes üzleti kockázatokon túlmutat, és előre nem látható volt – de kizárólag a megtörtént, tényleges kamatmódosítások kapcsán lehet és kell ezt vizsgálni. Most sokan azt várják a Kúriától, hogy a Pécsi Ítélőtábla ítéletével egyezően bélyegezze tisztességtelennek, ezáltal jogellenesnek a módosítást lehetővé tevő szerződési kikötést, jóllehet azt a jogalkotó évtizedeken keresztül hatályban tartotta.

Nem gondolom, hogy a Kúria meg tud felelni mindannak a politikai elvárásnak, ami a lakossági devizahitel-szerződések jogi megítélésével kapcsolatban vele szemben most érvényesül. És bízom benne, hogy nem egy váratlan varázsütésre készül.