Önámítás magas fokon

Mintha a kés állt volna meg a levegőben. Pedig nem történt semmi különös. A Világgazdaság évindító gazdasági konferenciáján egy grafikon jelent meg a falon. Kelet-Közép-Európa és Magyarország növekedését mutatta az elmúlt tíz évben. A látvány megdöbbentő volt. És lehangoló.
Minden lehetséges! - hangzott a konferencia címe.

Az előadások azonban inkább arról szóltak, hogy ezt a gyakorlat nem igazolta vissza. Magyarország az elmúlt tíz évben inkább arra mutatott elrettentő példát, miként lehet elszalasztani lehetőségeket, és milyen sokat árthat egy országnak, ha a vezető politikusok nem jól végzik a dolgukat. A tett halála az okoskodás – idézhetnénk Az ember tragédiájából Lucifert, aki a darabban sokszor a lényegi gondolatok megfogalmazója.

A magyar gazdaságpolitikában az okoskodást azonban megspékelte még egy kis ellenséggyártás, gyűlölködés, a másik munkájának lefitymálása, az együttműködés-együttgondolkodás mellőzése. Az eredmény a tíz éves egyre nagyobb lemaradás. Nem a fejlett országok teljesítményétől – az se semmi –, hanem a hozzánk hasonlókétól, amelyek ugyanúgy a szocialista örökség belénk égett tehetetlenségével küzdenek. Eredményesebben, mint mi.

„A konferencia szervezőinek ezután egyetlen dolgot kellene tenniük – mondta a szünetben az egyik résztvevő üzletember. – Idehívni az elmúlt 10-20 év összes elérhető miniszterelnökét, gazdasági és pénzügyminiszterét, jegybankelnökét, kormánypárti vezetőjét és szembesíteni őket ezzel a grafikonnal. Magyarázzák meg, mert nem értjük: miként lehet, hogy a többi kelet-közép-európai ország átlagos növekedés üteme 2004 és 2012 között 29,8 százalék volt, a magyaré meg 2,9 százalék?”

A grafikon azonban nem áll meg 2012-nél, az eddigi trendet előrevetíti: eszerint 2017-re a KKE-országok átlagos növekedése és a magyar növekedési ütem között még nagyobb lesz a különbség: 2004-hez képest 48,8 százalék lehet a növekedés, a magyar gazdaságban 11,4 százalék.

Drámai volt a szembesülés a magyar lemaradással. A szavak nem tudnak ennyire fájni, mint ez a látvány: a többi ország fent, mi lent. A grafikon mindennél többet elárult arról, hol tart most Magyarország, s mekkora a baj. Nagy! És ebből csak akkor indulna el egy felfelé ívelő, fenntartható pálya, ha a döntéshozók szembenéznének az eddigi gyenge teljesítménnyel. Nem egymásra mutogatva, áthárítva a felelősséget a másik kormányra, meg persze a körülményekre, és a válságra. Körülmények mindenhol vannak, de fejlődés is.

Itt meg csak szavak. És önámítás. Hogy már elindult a fenntartható növekedés. Növekedés tényleg van, de mennyire stabil? A magyar gazdaság belső lényegéből, versenyképességéből fakad? Ez olyan kérdés, amit tisztázni kell. Ellenzéknek és kormánypártnak egyaránt. Együtt. Tényszerűen, együtt értelmezve a számokat. Mert az is lehangoló, hogy egyik oldalon a lehetséges kétszázalékos növekedés már a Kánaánt hozza el, a másik oldalon csak egy fellángolás jele, ami után megint csak a versenyképesség hiányával szembesülünk. A számokat többfeleképpen lehet magyarázni, a kudarc azonban tény. A grafikon megmutatta, mit értek a mi növekedési fellángolásaink. Nem sokat.

A magyar miniszterelnök a héten Kínában járt. Ott jelentette be: a kormány 2016-ra négyszázalékos növekedést tűz ki célul. A gazdaságelemzők itthon lázas keresgélésbe kezdtek, vajon honnan jön össze ez a szám, milyen titkos tervek állhatnak e számítás mögött. Esetleg valamilyen nagy állami beruházás dobhatja meg ennyire a magyar növekedést?

Egyelőre azonban nem találják a szöveg mögötti valóságot. És ez baj. Nem lehet titokban gazdasági növekedést robbantani. Ahhoz közreműködők is kellenek. Paks lenne az aduász? Vagy az MNB növekedési hitelprogramja? Valamennyit mindegyik hozhat, de szakértők szerint annyit nem, hogy a magyar gazdaságban ma meglevő 0,5 -1 százalékos növekedési potenciált négy százalékra tornázzák föl. Akkor?

Rejtély. Mint ahogy az is, mitől lenne a magyar Európa legversenyképesebb gazdasága. Csak azt a grafikont, azt tudnánk felejteni! Akkor talán könnyebb lenne hinni. De így?