A beszédekből kimarad, hogy nem csak saját erőből épül az ország

Egy nagyberuházás átadása igazi jutalomjáték egy politikusnak. Rövid, de magasztos beszédet lehet mondani és szép fotók is készülnek. Budapesten most nagyon könnyű a kormánypárti politikusok dolga, hiszen szinte minden utcasarkon találnak egy éppen a választások előtt elkészült nagyberuházást, ahol átvághatják a szalagot. A nagy sorozat talán a Zeneakadémiával és a Városligeti műjégpályával kezdődött, majd a Ferenciek tere és a Kossuth tér következett, a sort pedig a Ludovika, a négyes metró és a Várkert bazár zárja. Mindez nagyjából 600 milliárd forintba került. Sok a közös ezekben a beruházásokban. Például mindegyik szép lett, de gazdasági hasznot nem nagyon hoznak. Bár a gazdasági tárca szerint a főváros turizmusára pozitív hatást fognak gyakorolni, amitől a vendégforgalom élénkülése várható. Én nem hiszem, hogy néhány tér újrakövezése csodafegyver lenne. Újrakövezni ugyanis mindenki tud.

Szintén közös eleme a nagyberuházásoknak, hogy többségük nem jöhetett volna létre az uniós források nélkül. Mostanában sok avatóbeszéd hangzott el, de ennek a nem elhanyagolható apróságnak a kihangsúlyozása valahogy mindig háttérbe szorult vagy kifelejtődött a szövegekből. Nem várok természetesen hálálkodó és az EU-t éltető dicshimnuszokat, de azért nem kellene úgy tenni, mintha mindezt kizárólag saját erőből építettük volna. Ennyire erősek azért még nem vagyunk.

Mit köszönhetünk a brüsszelieknek? Eltekintve az utaktól, hidaktól, metrótól, kórházfejlesztéstől, szennyvízcsatornától és az öntözéstől, szinte semmit. Azt az állítást azért nem merem megkockáztatni, hogy mindaz, ami szép és jó ebben az országban és városban, azt túlnyomó részben az uniónak vagy a külföldi beruházóknak köszönhető, de hogy jelentős szerepük van benne, az bizonyos. Ahhoz sincs a magyar államnak, kormánynak, önkormányzatnak túl sok köze, hogy Budapesten lassan európai hírű romkocsmák, éttermek és fesztiválok vannak. Sőt, a különböző adózási vagy például dohányzási szabályokkal inkább még hátráltatják is ezek fejlődését. A vendégforgalom élénkülése Budapesten nem az átadott nagyberuházások miatt várható, hanem leginkább attól a szomorú ténytől, hogy olcsók vagyunk. Például egy londoni és egy budapesti szálloda szobaárai között talán még soha nem volt akkora különbség, mint most. Ami pedig még szomorúbb, hogy ennek ellenére nagyon gyenge foglaltsági szinten működnek a szállodák.

Demagóg módon sok mindent fel tudnék sorolni, hogy ezt a 600 milliárd forintot mi minden, sokkal fontosabb dologra lehetett volna felhasználni. A korábbi kormányok alatt is a fontossági sorrenddel volt a legtöbb gondom. Én ugyanis csak akkor kövezném újra a tereket, akkor építenék nyolc évig metrót, ha már végképp nem tudnám mire költeni a közpénzt. Megint számos településnek lett szebb a főtere, de sajnos a díszburkolatot nem lehet megenni. Ha nem tiltanák ki a hajléktalanokat a turisták által látogatott városrészekből, akkor a parkokat hamar a nincstelenek foglalnák el.

A politikusok szerencséje, hogy a nép gyorsan felejt. A négyes metró bámészkodó utasait már most nem érdekli, hogy miért csak nyolc év alatt készült el méregdrágán a beruházás. A rendszerváltás óta mára eljutottunk odáig, hogy választási program és vita helyett látványberuházásokkal kampányol a kormánypárt. A Lajtán túl ez nagyon kevés lenne. Húsz évig mást sem lehetett hallani, mint hogy a pártok mit kezdenének az oktatással, az egészségüggyel, a munkanélküliséggel vagy a közbiztonsággal. Mára viszont rájöttek, hogy az embereket nem érdekli a reform. Az emberek pedig rájöttek, hogy a pártok nem tartják be a ígéreteiket, senki nem hajtja végre például az egészségügyi reformot. Így maradtak a nagyberuházások, mert ott egymásra talál politikus és a választója. Mindenki azt kapja, amit vár: egyik részről a beszéd végén tapsot és szavazatot, a másik részről pedig fényképezni való látványosságot.