Átok lehet az áldásból - nem kellett az egymilliós minimálbér

A „mi lett volna, ha…?” kérdésnek általában nincs értelme. Magyarországon ráadásul a minimálbérről nem lehetne népszavazást kiírni, ez költségvetést befolyásoló tétel, s mint ilyen, tiltólistán van. Ám nem véletlenül került elő az európai parlamenti választási kampányban az a követelés, hogy „európai árakhoz európai béreket”, meg az is, hogy vezessenek be egy európai minimálbért. Ez utóbbinál annyi a szocialisták követelése, hogy ez legalább nettó százezer forintnak megfelelő összeg legyen. Most Magyarországon a 101,5 ezer forintos minimálbérből 66,5 ezer marad meg. A többit elviszik a közterhek. Vagyis a növekedés jelentős – lenne. Ám mivel ez az Európai Unió egészére vonatkozna, hosszú út áll a megvalósulás előtt. Ha egyáltalán lesz belőle valami, a nagy gazdasági-fejlettségi különbségek miatt. Mindenkinek a saját országában kell megvívnia a maga csatáját. S ott rögtön adódik a kérdés: van rá fedezet?

Svájcban az egy főre jutó GDP 79 052 dollár, Magyarországon 12 652 dollár az IMF 2012-es adatai szerint. A különbség jó hatszoros. Az ott javasolt minimális órabér forintra átszámolva 5500 lett volna, nálunk ez 584 forint. Vagyis itt már majdnem tízszeres lett volna a különbség. De nem lett. A svájciak 77 százaléka nemet mondott. Meggyőzték őket a drasztikus emelés ellenzői, mondván, egy ilyen lépés drámaian megnövelné a termelés költségeit, a híresen jó svájci versenyképesség romlana, növekedne a munkanélküliség. A pillanatnyi előny hosszú távon katasztrófát okozna. A nagyobb minimálbér támogatói szerint havi egymillió forint körüli összeg kell az elfogadható életszínvonalhoz, mert Svájc drága. Ugyanakkor Svájc gazdag is. Az egy főre vetített GDP-ben negyedik a világon. S nincs hivatalos minimálbér, miközben Európa sok országában már létezik. Az egy főre jutó GDP alapján a világranglista első helyén Luxemburg áll, a 106 406 dollárral, ott a minimálbér 1874 euró, azaz jó 550 ezer forint havonta. Nyolcszor nagyobb termelékenység, ötször nagyobb minimálbér. Akkor nem is állunk a százezer forinttal olyan rossz helyen?

De igen. Csak éppen nagyon nehéz pusztán egy-egy számmal kimutatni, hogy mi a baj a magyar bérekkel, s az azt meghatározó teljesítménnyel. Sokan elemzik már, miért is van szakadék az Európa keleti és nyugati felén mért termelékenységben. Munkaórában itt sokszor többet dolgoznak, mint Nyugaton. Akkor mi a baj? A termelés struktúrája – így az egyik válasz. Nemrégiben például Pogátsa Zoltán írt arról, hogy Európa keleti felébe a fejlettebb nyugati országokból általában azon tevékenységeket telepítik, melyeknél kisebb a hozzáadott érték, s nem lehet akkora termelékenységet elérni, mint a nagyobb tudást igénylő termékek gyártásával (VG, 2014, május 6.). Ezért nem is kell magas bért fizetni.

Ebben is lehet valami. Ha igen, csapdába kerültünk. Jól jött az országba beáramló külföldi tőke, fejlettebb technika, korszerű technológia, kellettek-kellenek az így létrejött munkahelyek is, meg a büdzsének az innen származó bevétel. Lehet, hogy az így kialakult munkamegosztás egyben a fejlődés akadálya lett? Áldás és átok egyszerre? Nem lenne az, ha közben megerősödött volna a hazai kkv-szektor, amely korszerű, exportképes terméket gyárt, vagy szolgáltat, versenyképes tudású emberekkel, versenyképes bérekkel. Ilyen is van, de nem ez a meghatározó. Így az idetelepülő nyugati cégek diktálják a béreket is. Olyanokat, amelyekkel még jócskán profitábilisak. Különben miért maradnának itt?

Ez tényleg csapdahelyzet. Megoldást ne az EU-tól várjunk, ez a mi „belső ügyünk”. Ez a mindenkori gazdaságpolitika feladványa. Idáig nem sikerült a kkv-fejlődés útjára állítani a gazdaságot. Ennek fontos eleme lehet az oktatás, a piacképes tudás és termék, s egy masszív, távlatokban gondolkodó vállalkozói réteg. A lecke adott, egy kormány négy éve kevés lesz az érezhető változáshoz.